Húsleves

Végy egy ötliteres fazokat, ezt így kell mondani, még nagyanyó is tudta. De ne is az ötlitereset vedd, inkább a tízest, a biztonság okáért, hogy túl ne csorduljon. Tégy bele fél kiló combját a szépjéből, és ugyanennyi karajt is a csontja miatt. És még kell bele a csirkének farja, hátja. Ha van, akkor lába is. Pár darab nem árt, az aprónép örül neki, mert a kezét szereti.

Meg a bőrkéje a Dezsőnek. Az sem nagy gond, ha csülökkel együtt megy a dolog, mert, hogy legyen húzása, ettől úszkálnak majd karikás, sárgás foltok a színén. Meg, ha füstös, az sem óriási riadalom, csupán a zamata miatt. Továbbá csirkenyak is óhatatlan a kellő szopogatás kedvéért, és még a szárnyasnak a mája. Ez olyan kellemes, olajos érzést ad a szájpadlásnak, és ha már a baromfiudvarban járunk, a szíve, meg a zúzája. Ezek külön örömök.

levesMindezeket jól megmosogatjuk, a májával vigyázunk, nehogy az epe belerondítson nekünk. Föltöltjük a fazokat – nem a lábost, abban vízszintesen alkotunk, de mi most függőlegesen szeretnénk – hideg vízzel, és aláeresztjük a lassú tüzet. Ez külön művészet, hogy épp csak gyöngyözzön, alig is forrjon. Fával, szénnel, gázzal meg a villannyal úgy kell bánnunk, akárha gordonkáznánk valami szerelmes darabot.

Ez mindeddig az alapozás, a fundamentum, ami után a mesterember megpihen, és kortyol, majd megtörli izzadó homlokát, és körülnéz a fűszerszámok után. Sózza az alakulmányt, de nagyon óvatosan, szinte tétován, és ezt majd a hosszú születés alatt folyamatosan ellenőrzi kanalával. Olyan tízpercenként, miközben ismét kortyol, mert a gőzök a kontya alá csapnak, és akkor rakja bele, ami kell, mert ez így csak húslé, a leveshez semmi, de semmi köze egyáltalán.

Egy közepes vereshagyma teljes szépségében, valamint egész bors, apró maroknyi. Minimum hét-nyolc gerezd fokhagyma, hogy majd ragadjon az ember keze, de mégis inkább az íze miatt. Csöppnyi kömény, titokban, mert szentségtörés. És aztán tovább. Paradicsom kettébe vágva, zöldpaprika csumája, és egy cseresznye is – a paprikából -, egészben, hogy csak lazán legyen mérges. Egy szép, nagy krumpli, kelkáposzta levele, fejes káposzta tönkje.

Sárgarépa, hosszában szelve négyfelé, meg fehér is, ugyanígy. És a karalábé, kockákban meg a karfiol virága, de csak kevés. Mindezt a műbe tesszük, és várunk, figyelünk. Az első jelek, hogy készül már és alakul, ha barna hab jelenik meg a felszínen. Ezt lekanalazzuk, és emiatt egyfolytában óvjuk és vigyázzuk, ami születik nekünk. Ezt a habot kistányérra tesszük. Amikor már habunk sincsen, akkor, pár óra teltével egyet szusszanhatunk, hagyjuk zümmögni az egészet, és a mosatlan dolgokat odébb rakjuk, hogy majd valaki foglalkozzon vele. Mi ilyenre nem érünk rá.

léMert ki kell választani a tésztát. Ez lehet cérna, ami csak egy bizonyos zöldségesnél kapható a város másik végében, vagy az anyu reszeltje. Ez külön művészet. Ezt meggyúrni, toszogatni, nyomogatni – csak tojás és liszt -, aztán lereszelni, és száradni tenni a kamrába. Egy két nap után zacskóba porciózva várja a véget, mintha Ray Charles lenne. Ő muzsikálta nekünk, amit főzés közben hallgathatunk is: „Amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt. Most tele vagyok blues-zal, és várom a halált.” Ezt inkább fülhallgatóval élvezzük.

Előbb-utóbb elérkezik nekünk a szűrés ideje, ami külön ünnep, maga az aktus. (Ne vihogj!) Két tányért készítünk elő, amibe a dolgok kerülnek, a húsfélék, meg a zöldségek. A szűrőt egy másik fazokra helyezzük, és óvatosan meregetjük a levet, ami már szinte leves, de még nem egészen az. Amikor a cupákok előbukkannak a mélyből, azokat igen óvatosan rakjuk a tányérokra, míg el nem érjük az alját. Ekkor már a lakás gőzöktől terhes, a falak is isszák az illatokat, de még így sincsen vége.

Be kell főzni a tésztát. Erre megint külön edényünk kell legyen, amiben vizet forralunk. Amikor már bugyog és lobog, akkor belevetjük a cérnát a zöldségestől, vagy a reszeltet anyutól. Egyet lobban, és máris lekapjuk, egy másik edénybe leszűrjük, és merünk rá a léből, ami ilyenkor már sárga, zsíros, és isteni. Megterítünk. Az asztalra kerül a két tányér a húsokkal, zöldségekkel, egy fazok a natúr lével, egy meg a tésztással, és még – ja! – egy kistányér a megvágott petrezselyemnek, amit csakis messzi vidékről lehet beszerezni, de kell, ha odakint méteres a hó, akkor is. Készen vagyunk hát, és megpihenünk. Igaz, hogy a mosatlan elárasztja a konyhát, a tányéroknak, amiből aztán ennénk, alig jut hely az asztalon, de megcsináltuk, és mégis itt vagyunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum