Élet feltételes módban

Kies hazánkban minimálbéren vagy garantált bérminimumon dolgozik uszkve másfél millió ember. Úgy nagyjából a munkavállalók harmada, innen nézve tehát egyáltalán nem mindegy mi az a semmi, amit kapnak. Ahogyan mondani szokás, az éhenhaláshoz sok, bár most már erre se vegyünk mérget, később meg pláne ne, amikor újra elszabadítják az inflációt. Tegnap azonban örömünnep volt, mert megszületett a bérmegállapodás, hogy mennyi emelést kapnak, kaphatnak jövőre, mindazok, akiket ekképp ver a sors.

Valami ismeretlen okú diadallal azt jelentették be harsonaszóra, hogy a minimálosok kilenc, a bérminimumosok hét százalék bruttó emeléssel lehetnek nagyon boldogok, erről azonban, mármint, hogy táncra perdültek-e a hírre, őket senki nem kérdezte meg. A bejelentők azonban helyettük is örültek, ami elnyomta a kétségeket és a lehetséges hangokat, miszerint jó volna, ha a sajtótájékozók a hajukra kennék a százalékjaikat. Már csak azért is, mert még ezzel is a sor végén kullogunk, ugyanis köztudomásúlag hazánkat veri az Isten.

Nem tudni, miért nem szeret minket, akik pedig annyira odavagyunk érte, de még az is lehet, nincsen ebben az egészben semmi szakralitás, csupáncsak a Fidesz cseszett el mindent, de nagyon. Nem foglalkoznánk tehát azzal a csűrdöngöléssel, amivel ezeket a nevetséges számokat előadták, mert még ennek sem engedtek felhőtlenül örülni – bár annyira nem is akartunk -, ugyanis doktorminiszter urunk hozzá tette a maga feltételes módját a későbbi szart már előre elkenve, hogy bármi furcsa is, de így mossa a kezeit.

Mint mondta lelohasztva a vigyort nem a teremben ülők, hanem a futószalag mellett dolgozók szájáról, ez majd akkor sikerül, „ha békeév lesz, és be tudjuk tartani a megállapodásokat”. Aláírták tehát azokat a nyüves papírokat (vö.: megállapodás), viszont ez sem garantál semmit, ha nem lesz békeév. Innentől az a kérdés, mikor fog kiderülni, hogy kitört-e a béke, mert nem mindegy. A szaros kis emelés ugyanis január elsején lép (lépne) életbe, illetve az a kérdés, ha megtörténik, de nem lesz béke, akkor vissza kell-e fizetni a jogtalanul felvett summát.

Mindemellett még királyi többesben újabb feltételeket is támasztott kegyelmes urunk, amikor kiterjesztve a felelősséget azt jelentette ki, „ha csak úgy dolgozunk, mint eddig, nem lesz tartható, a tavalyi és tavalyelőtti gazdasági teljesítménnyel nem fog kijönni.” Itt van egy apró kérdésünk, hogy akkor, ami eddig nem volt bevallva, most bevallatott, hogy szar időszak van mögöttünk, és nem is a legsikeresebbek legklasszabbika, hogy még a Holdról is látszik. Azaz, ki hazudott és mikor, vagy netalán most történik mindez.

Olcsó népszerűséghajhászás volna most elővenni Trumpot, az ő huszonnégy óra alatt békét hozó szerepét, ami a mostani kontextusban ezek szerint még jövőre sem bizonyos. Mi több, mint emlékezhetünk, épp a napokban lett meghosszabbítva a háborús vészhelyzet a tavaszig, tehát immár doktorminiszter urunk sem annyira tuti a dolgában. (Hogy más szándék vezérelné, arra nem is akarunk gondolni – de.)  Ugyanakkor az a lényeges, hogy mindezek majd hogyan alakítják az ígérvényeket, mert megint feltételes módba került minden.

Az egész nyomorult életünk feltételes módban van már tizenöt éve. Nem akarnánk most két kézzel mutogatni mind az összes dologra, ami permanensen jövő időbe lett tolva, legyen elég egy, összefoglaló jellegű „kanyarban előzős” ígérvény, amely tartósan nem teljesül, éppen azóta, amióta ígérik. Ehhöz képest néztük kevéske jó érzéssel, amit ezek ott a színpadon előadtak, de most már nem azért, mert bizalmatlanok volnánk, hanem kormányzatunkkal ellentétben fájóan józan realisták. Nem kellene folyamatosan hasba akasztani minket.

Ez első ránézésre nem tűnik túl nagy kívánságnak, a Fidesz alatt mégis az. Ránézve így újólag a tegnap esti kijelentésekre, azt kell tapasztalnunk, hogy megint ígéretek hangzottak el a semmiről azzal a menekülőúttal, hogy ezek – majd, ha nem teljesül, amit előadtak -, megint másra tudjanak mutogatni. Mégpedig száz karral. Ugyanakkor az is látszik, hogy doktorminiszter urunk világhatalmi törekvései közepette már nincs közöttünk, esetleg csak testben. A száján úgy nagyjából mindig ugyanaz jön ki, mintha egy magnó lenne a gyomrában.

Bár tudjuk, hogy más van. „A jövőben élünk: holnap, majd, ha majd elhelyezkedsz, ha nagy leszel megérted. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni.” – ekképp utal Camus bácsi azokra a veszélyekre, amiket a permanens halogatás okoz, de jóllehet, ezzel túllőttünk a célon. Az élet ugyanis nem irodalom és nem filozófia, hanem Trump meg Orbán, viszont nagy józanságot tételez kikerülni a csapdáikat. Bár, ha ez sikerül, attól még nem keres többet senki sem, csak világosabbá válnak a dolgok.