Röszke, Brüsszel

2015. szeptember 4-én, miután a menekültek nem bírták, hogy Orbán egy halomba terelte őket, hogy a tömeggel riogatni tudjon (kampányt építsen rá, majd vészhelyzetet hirdessen, de ez akkor még odébb volt), szóval a menekülők saját szakállukra megindultak nyugat felé, a NER pedig látványosan buszokkal szállította őket Hegyeshalomig, hogy ráborítsa őket az EU-ra. Azóta azt is tudjuk, nem kellett volna ilyen apokaliptikus jeleneteknek kialakulnia, de a rezsimnek éppen erre volt szüksége.

Mint ahogyan a legutóbbi szlovák választás előtt Ficónak is, akinek – mint cimborájának és elvtársának – Orbán tálcán kínálta a határára a szerencsétleneket, akik aztán annak rendje és módja szerint annak győzelme után el is tűntek. Magyarországon nem menekültpolitika van, hanem az általuk generálható hatalmi sakkjátszma, a migrációs veszélyhelyzet azóta is, immár kilencedik éve él és virul, de tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben eggyel is találkozott, pedig nem a kerítés állította meg őket. Sem Pintér.

Amúgy azóta is permanens a konfliktus az Unió és kies hazánk között menekültügyben, ezért kaptuk legutóbb is a tengernagy büntetést, amit nem sikerült úgy megoldani, hogy nekik is fájjon – illetve jobban -, ám arra a hazugságra építve, hogy az Unió ránk akarja erőltetni a szerencsétleneket, pedig csak azt szeretné, hogy ne éheztessük őket és ne rúgjuk le a veséjüket, nos, emiatt hazánk nekilátott szaralak lenni, ami miatt a brüsszeli polgármester így fakadt ki: „meddig tűrjük még a provokációkat egy általunk támogatott ország részéről?”  

Ennek az előzménye pedig az volt, hogy – mint képünk is mutatja a már berendezett díszletet az autóbuszpályaudvaron -, a NER kegyesen, bájosan és aljasan kijelentette, hogy a menekülőket busszal fogja Brüsszelbe szállítani. Igaz, hogy nem igazán ténferegnek már az országban, de Orbánnak csak egyet kell csettintenie, és Vucic cimborája tálcán rakja elé őket, azaz, annyit buszoztatnak, amennyit akarnak, csakhát ez a fuvar, immár másodjára, ami most csak fenyegetés, de az aljadék módi kiviláglik belőle.

Most egyébként a brüsszeli polgármester lett a hülye, akinek Rétvári elvtárs az üzente, „Polgármester úr, álljon ki a magyar határvédelem jogszerűsége mellett, és akkor a brüsszeli polgárok is nagyobb biztonságban lesznek!” Mindez pedig azért különösen aljas üzenet, mert Brüsszel városának az Unió döntéséhez az ég egy világon semmi köze nincsen, azaz, a magyar állam Rétvárin keresztül azt üzeni egy, a történeten kívül eső városnak, hogy lebombázunk csak úgy üzenetképpen, ahogyan a belga parasztokkal is sakkozott már Orbán.

Erre kevés az a kifejezés, hogy nem komilfó, ez egyenesen degeneráltan aljas. Viszont a NER még büszke is rá, hogy akkor most jól megmutatta ezeknek. Persze. A saját maga minéműségét, és most a generált szarbugyborékban verik a tamtamot. Az előbb csak futólag említettük a díszletet, amelyben utasították a Volánt, rakja ki a feliratra a közlekedési viszonylatot: „Röszke-Brüsszel”, hogy így legyen komplett a színház, mindjárt indulnak a járatok, ha nem teszitek, amit akarunk. Erre a zsarolás szó is enyhe, jobb rá az idióta jelző.

Kiegészítve még azzal, amit amúgy gondolunk mi, és gondol Európa róla, akinek ím újra sikerült megmutatnunk, milyen degeneráltan aljas állam is vagyunk, amelynek nincsen helye közöttük. Mert bár ez az egész tényleg nem más, minta ahogyan a brüsszeli polgármester Alexander De Croo is fogalmazott, „provokáció”, mert vajmi kevés az esély arra, hogy egyetlen busz is elinduljon, de újólag bebizonyosodott, hogy mi ezt tudjuk, csak egyet nem: együtt élni a normális nemzetekkel. Ez már nagyon régen nem megy, itt gomolyog a kis helyi tébolyda.

De, hogy lássuk, amit mi idióta böszmeségnek gondolunk, azt ők nagyon is komolyan gondolják, bekapcsolódott ebbe a történetbe a Párt egyik esze, Németh Szilárd is, aki kifejtette nagy bölcsességében: „Hogy van ez a történet? Nem egy kettős mércének vagyunk az elszenvedői? Dehogynem! Pontosan. Valahogy úgy érzi az ember, hogy nem is az a baj, amit képviselünk, hanem egyáltalán az a baj, hogy vagyunk. Hát mit keresünk mi ebben a történetben?” – Végül is, tényleg mit. A fene se tudja már.

Amúgy is annyi a bajunk összeomló országunkban, hogy ki sem látunk belőle, a működésképtelen, csőd szélén – vagy épp már abban – táncoló valahai hazában kit is érdekelne mindez, ha nem a „magyarokról” festene még eszementebb képet, akik magunk is volnánk, vagy voltunk egykor. És most képzeljük el, hogy amikor Rétvári eszemenése háttérben a buszok feliratával véget ért, a fotók is elkészültek, s elment az üzenet, a sofőr javítja a feliratot mondjuk Penészlek-Kisunyom viszonylatra. Akkor, nos akkor látjuk meg, hol is élünk.