Keresztény elégedetlenség

Mindig tanulunk valami újat. Azt épp nem most – mert a történelem már régóta példázza -, hogy autokrata vezetők (másképpen diktátorok) a sportot előszeretettel használják országuk, s ami ezzel egylényegű, a saját nagyságuk igazolására, ami abból fakad, ha már másban nem, legalább ezen a téren igazolva lássák, hogy ami belőlük következve kiábrándító, az mégis jó, hiszen a vezetésük alatt, mintegy annak segedelmével termel ki magából a nemzet nagyszerű fiakat.

Ez pedig azt bizonyítja a kifacsart értéktrendjükben, hogy rendszerük magasabb rendű a más országokénál, akik gazdaságban, szabadságban, az állampolgárok közérzetében sokkal jobban állnak, mint az övé, de az mind semmit nem ér, mert a lényeg a győzelem. Orbán Viktor beállt ebbe a sorba, s amiket amúgy az olimpia értékelése okán előadott, az teljesen új fénytörésbe helyezi a kedves vezetőt, erősebbé teszi az eddigi sanda gyanút, hogy teljesen elment az esze.

Nem használtunk vele kapcsolatban túl erős szavakat, csak épp tátott szájjal figyeljük, ahogyan a mostani megnyilvánulásával is még mélyebbre süllyed a mocsárba olyan új szempontokat hozva be a sport kapcsán esedékes iránymutatásába, amire rajta kívül kevesen képesek, illetve senki sem. Egyik diktátor cimborája sem, ahogyan a mi kedves vezetőnk a sportba, a győzelembe és vereségbe is képes belekeverni a kereszténységet, holott ott semmi helye.

 „Van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat, az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc”. – A mi Orbánunk ezt a blődséget az olimpiai érmek számáról mondta.

Megpróbáljuk értelmezni az amúgy értelmezhetetlent, amivel egyébként két mondaton belül köpi szembe önmagát a mi Viktorunk, de kicsire nem adunk. Illetve ő nem ad. Azért ízlelgessük a libsi elégedetlenség vs. keresztény elégedetlenség dichotómiát, amiben amúgy az a legszebb, hogy mi, libsik egyáltalán nem voltunk elégedetlenek az érmek számával, míg azonban a kedves vezető meg igen, csak szerinte keresztényien és előre mutatóan.

Delikát ez az egész, de van még, amivel foglalkoznunk kell e rémisztő interjú kapcsán. Orbán mint megcáfolhatatlan és kétségbe vonhatatlan iránymutató jelölte ki a kívánatos jövőt, miszerint ő keresztényien akkor nem lenne elégedetlen, ha a nemzetek versenyében (érmek, helyezések) a mimagyarok az első tízben lennének. Mint ahogyan voltak Kádár apánk idejében, de ezt csak mi tesszük hozzá. Ott is voltak ezzel bajok, de korántsem ekkorák mint itt.

Miként Orbán gőzökkel teli fejében, ahol ez a tíz közé kerülés olyan, mint amikor az első ember előírja, mennyit fialjon a malac, függetlenül attól, hogy amúgy mennyit tudna. A kedves vezető ki is jelölte az általa megálmodott biztos jövőbe vivő utat, ami az, hogy még több pénzt ad a NOB-nak annak a teljes figyelmen kívül hagyásával, hogy pénzért sok mindent lehet venni, szavazatot is, viszont a pályán másodperceket és métereket egyáltalán nem.

És gólokat sem, annak ellenére, hogy a kedves vezető a csapatsportokról beszélve, de mintegy önmaga és a NER jellemrajzát adva jelentette ki, hogy „semmi sem elég”, amiben bőségesen benne van minden. Ugyanakkor visszatérünk még egy szó erejéig a libsi elégedetlenség kapcsán elmondottakra, mikor is „persze mindig valaki más tehet arról, hogy rossz”. Innen nézvést csodálkozunk rá kormányunkra, hogy akkor ők ezek szerint libsik volnának.

Elég csak Gyurcsányra gondolnunk, mint minden rossz eredőjére rendszeresen, háborúra, Brüsszelre meg mindenre, ami él és mozog, azaz utalok vissza saját magamra igazolva azt az állításomat, hogy Orbán pár mondaton belül köpi szembe magát. Megtoldva azzal a hamleti igazsággal, hogy „őrült beszéd, de van benne rendszer”, ami a kedves vezetőre is érvényes. Azzal, hogy az őrület megvan benne, rendszer viszont sehol sem.

„Ha a jelent nézzük, akkor elfogadható, és azt lehet mondani, hogy szépen helyt álltunk, tartjuk magunkat. Ha a jövő felől nézzük és a mostani olimpiát arra használjuk, hogy megértsük a következő olimpiákat, akkor az, amit most tudunk, kevés, csak a folyamatos hátrasorolódáshoz elegendő” – íme, hölgyeim és uraim egy újabb bizonyosság, de még olyan merész is leszek, hogy egy hangszórót nyer, aki megfejti a nyelvi rejtvényt.

Mindez azonban a gombáknak szól, mint az ismeretes, éppen ezért értelemnek a csíráját sem kell keresni benne. Aggodalmunk csupán azért van hatalmas, mert látszik, hogy a kedves vezető annyiszor és oly átéléssel igyekezett az ő nívójuknak megfelelni, hogy a jelek szerint úgy maradt immár végérvényesen. Viszont innen szoktak a még veszélyesebb szakaszok következni, és itt is sok jel utal arra, hogy a hatalom kezd a fékezhetetlen tombolás időszakába lépni.

Az ilyen szövegek, szóhalmazok, mélyből homályosan bugyogó különös tartalmak semmire nem valók, hacsak – és itt engedünk a bevett hangoknak – arra nem, hogy elfedjék például Lánczi et. fenyegetőzését, aki a kedves vezető delirálásával párhuzamosan jelentette be, hogy a „játéknak vége”, küldi értünk a nagy, fekete autót. Bár ő ilyet ugyan még nem tehet, de csak egy éjszaka kell hozzá és egy törvénymódosítás, hogy igazából elszabaduljon a pokol.