Csendestárs

Ungár Péter voltaképp kimondta, amit eddig is tudtunk, hogy ő személy szerint, valamint a pártja, az LMP is „kicsekkolt” az „intézményes ellenzékből”. Ami az érdekes ebben, nem értjük az intézményes ellenzék fogalmát, hogy egy párt mitől volna az, másrészt föltennénk azt az apró, de eléggé fontos kérdést: mért, eddig benne volt-e ebben a tömörülésben. Itt, a közelmúltban a Vitézyvel folytatott színjáték mutatja ennek az ellenkezőjét, még távolabbról azonban már Schiffer gyalázatos működése is erre utalt.

Nem mennénk itt bele a messzibb múltba, elég nekünk 2022-ig visszanézni a dolgokat, mikor is az LMP, és személyesen Ungár az úgynevezett ellenzéki összefogásnak köszönhette a parlamentbe jutást. És abban is egészen biztosak vagyunk, hogy 2026-ban az LMP így, ahogyan van, nem fog bejutni a parlamentbe, Ungár tehát kijelölte az elnyújtott hattyúdalt a pártjának, de nem fog megszakadni a szívünk, amikor eltűnnek a süllyesztőben. Függetlenül az ellenzék jelenlegi állapotától nézzük azonban az LMP-t és Ungárt jelenidőben.

Egy interjúban derültek ki azok a dolgok, amiket amúgy egészen eddig mindenki tudott, és az újságíró érdeme, hogy feltette az egyetlen kérdést, ami számít, amihöz képest momentán minden mellékszál, miszerint „egyáltalán ellenzéki pártnak tekinthető-e az LMP”, amire az a válasz hangzott el, hogy annyiban igen, hogy „kritikus a kormánnyal”. Ez azonban nem ellenzéki attitűd, az ellenzék le akarja váltani a regnáló hatalmat, és kormányra szeretne kerülni, belegondolva azonban Ungárba, neki ilyen szándéka soha nem is volt.

Nem „démonizálta” Orbánt, mint ahogyan a többi ellenzéki párt szemére vetette, hogy ők ezt teszik. Olyannyira nem volt mumus Ungár számára a magyar despota személye, hogy nyaraltatta, és még csak föl sem fogta, mi ezzel a gond. Ez azonban csak a mélyre utaló felszín, a nagyobb gond, hogy az ellenzéket viszont már majdnem démonizálta most épp melankóliába eső hősünk, ami miatt olybá tűnt, nagyobb vehemenciával támadja őket, mint a Fideszt, és mindezek után csodálkozott, hogy az LMP-t „kinézték az ellenzéki kávéházból”.

Neki lehetne állni Ungár kapcsán a kedves mamáról diskurálni, a NER-ből kivett milliárdokról, de ez egyrészt méltatlan volna, másrészt pedig régebben már nagyon sok szó esett róla. Annyit erről összegzésként, hogy ezeket sem érezte gondnak, amúgy olybá tűnt, hogy ez az egész politika – amibe most beleunt – egy unatkozó egyed időtöltése, ezért vehette magára a hűvös, mindenkitől egyforma távolságra álló intellektus egészen hamis fölényét. Nagy valószínűséggel Ungár már nagyon régóta egyáltalán nem akar semmit, csak irkálja a Facebook-bejegyzéseit.

Hogy amúgy az ellenzék romokban van, azt mindenki látja és tudja, de a többi haldokló párt még ebben a formában is megőriz annyit az ellenzéki éthoszból, hogy, ha bár jól láthatóan nincs abban az állapotban, hogy elzavarja Orbánt és a bandáját, legalább úgy tesz, mintha lenne erre esélye. Az LMP viszont élén Ungárral ilyen célokat már egyáltalán nem hangoztat, nem véletlen tehát, hogyha burkoltan is, de kijelentette, már nem ellenzéki. Csak adódik a kérdés, hogy akkor micsoda is. Olybá tűnik, hogy 2026-ig a fasiszta rezsim csendestársa lesz.

Hogy 2026-ban mivé válik, az nem tudható, de az Ungár által celebrált evolúció arra utal, hogy még a Fidesz-KDNP-LMP nagykoalíció sem elképzelhetetlen, ha a nagy „zöld párt” élni akar, de más esélye megfelelő szellemi és nem utolsó sorban morális muníció híján nincsen az életben maradásra. Annyira más lehetett a politika, hogy ez lett belőle, de csalódásunk nem ennek szól, hanem annak, ahogyan a magyar társadalmat hosszú éveken át megvezették. A legnagyobb romlást azonban Ungár hozta rájuk, de ez legyen a tagság nyomora.

Maga Ungár tette fel önmagának a kérdést a pártja ellenzéki létéről, miszerint: „A kérdés inkább az, hogy mit csináltunk ott ennyi ideig. Szerintem ez a fő hitelességi probléma”. Amúgy nem sok mindenben értünk egyet a társelnökkel, ebben azonban igen, és a fejéről a talpára állítjuk a gondolatot, ami az, hogy az LMP Ungárostól kompletten hiteltelen, tehát ugyan szép nem volt, de ennyi volt. Mert még egyszer mondjuk: vagy Orbánnal szövetkeznek, ha élni akarnak, vagy végleg eltűnnek a palettáról, de önmagukon kívül senkinek nem fognak hiányozni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Csendestárs
  1. Yeti szerint:

    Kiváltságos réteghez tartozók esetében lényegtelen, éppen milyen pártban eszi a fene őket. Ugyanez áll a magyarpéteri jelenségre is.
    Egy seggel többlovat akarás, vagy legalább gyors egymásutáni lóváltások.
    Egy egy ilyen kiterjedtebb családban mindig lesz aki a ló megfelelő végén kisegíti a többieket.

  2. Serényi szerint:

    Ungár anyukája csecse nélkül a fasorban sem lenne. És csomóúáilyen nyikhaj van a mai közéletben, politikában.

  3. kovacs_ugynok szerint:

    Van azért pár ember akiknek semmi keresnivalója nem lenne a magyar politikában. Ezek egyike az Ungár gyerek. Az örökölt vagyonnal dolgoznia már sose kell. Ha meg unatkozik, keressen más elfoglaltságot, ne kavarja a szart még jobban!

  4. Kalifaszi Guszti szerint:

    „ne kavarja a szart még jobban!”
    Ne buzizz, nem pc!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum