A gép és az alkotó

Orbán atyuska minden bizonnyal a tengernél Horvátba’ nyaralkodik, mert eltűnt. Viszont jól elbújhatott a kíváncsi tekintetek elől a susnyásban, mert fotónk az nincsen róla, még az is lehet, hogy újra olyan snájdig kis télapós szakálla van, mint tavaly, amikor az istennek sem akart előkerülni a nagy pihenésből, aztán egyszer csak mégis. Pedig volna teendő ezernyi, ám olybá tűnik, a kedves vezető szerint a gép forog, ő pedig, mint alkotó, pihen.

Nem hinnénk azonban, hogy ilyen irodalmi ihletések miatt nem látjuk és halljuk őt hála istennek, csupáncsak egyszerűen leszarja, hogy roskadófélben van a ház, és hámlik le a vakolat. Nem mennénk végig azonban jó Pató Pál uram mintáján, helyette itt van nekünk a saját kiábrándító valóságunk, ahol azt látjuk, egy dologban valóban olajozottan mennek a dolgok, ez pedig a lopás volna. Tegnap is hír jött vagy fél tucatnyiról, és még csak nem is volt ez túl sok.

Mármint úgy nagyjából minden nap így telik, meg úgy, hogy a mostani tolvajlások összességében szaros százmilliárd (HUF) érték körül vannak. De mi ez a tízezer milliárdhoz képest, ami már fedett vagyonkezelőknél bújik meg, sőt, ahhoz képest is semmi, ami pénz a kirakatban van, s amihöz az Index szerzője egy urizálási útmutatót (kiskátét mintegy) bocsátott ki, nem tudjuk ugyan mi célból, de tragikus röhejesen, vö.: okádás.

Amúgy azóta érlelődik bennünk egy koldulási útmutató megírása tekintettel a NER-re, de amíg meg nem száll bennünket a Szentlélek ihlet formájában, addig a kiábrándító valóság másik kis szeletkéjére nézünk rá, amit úgy hívnak, Magyarország. Ez viszont és azonban az alkotó pihenése ellenére egyáltalán nem működik, sőt, mint már emlegettük, hasonlatos Pató Pál uram házához, ami ugye, roskadozik. Mindjárt összedől, csak ki kell várni.

Olyan bőségben vannak a lehangoló adatok, hogy igazából azt sem tudja az ember, hol is kezdje a sorolást, és akkor is, az is bizonyos, hogy rengeteg minden kimarad abból a listából, ami nem működik, vagy csak éppenhogy pislákol, s így dönti romba az életünket. Amit viszont mi valami ismeretlen oknál fogva úgy élünk meg, mintha haligali lenne, akárha Caligula Rómájában. Ég a kunyhó ropog a nád, ha már ilyen literátus az ember hangulata, de ugorgyunk.

Nos hát, kedveseim, azt, hogy több ezer tanár hiányzik, már csak ilyen díszítő elemnek teszi ide az ember. Így azt is, hogy már háziorvos is alig van, a kórházak a működőképesség határán tántorognak, a MÁV és így a vasúti közlekedés gyakorlatilag meghalt, az infláció megint fölfelé vette az irányt, mert nem volt elég üstöllést a lebirkózása, az ország költségvetése romokban, az államadósság az egekben, gyerekek már alig születnek, míg viszont a halál szapora.

Mindezekről darabonként lehetne terjedelmes dolgozatot rittyenteni, máma azonban gazdaságunk mélyrepülése az, ami mélázni kényszerített, s ezen belül is az az adat, miszerint a szent Grál, az akkumulátorgyártás volumene harminc százalékkal esett vissza tartósnak tűnően. Milyen jó is ez, mekkora öröm Szijjártó fényében, aki, mint aksigyártó nagyhatalmat delirált minket föl a térképre, viszont most őt sem halljuk táncikálni.

Úgy állt neki mélyrepülni ez az ágazat, hogy igazából még ki sem teljesedett, tizenkilencre húztak lapot a fiúk, és így jártak. Illetve jártunk mi, mert, hogy ők jól élnek, sőt, egyre jobban, azt azért el ne feledjük. Nem érdemes most a járműipar elektronizálásárról vitát nyitni, sem annak jövőjéről (lítiumos, annak alkonya, hidrogénes meghajtás meg a többi), mert ugyan lehet, de minek, ha látszik világosan: ezt elcseszték. Nem kicsit, nagyon.

Hogy mi lesz ebből, az még teljesen nem ismeretes, de vannak elképzeléseink a gazzal fölvert gyárudvarokról. Ami viszont már most bizonyos, hogy azok a súlyos százmilliárdok, amit ebbe feccöltek, vagy a zsebekben vannak, vagy elfüstöltek a gyárkéményeken, azaz, értékelhető hasznuk nincs és nem is nagyon lesz. Nagy Márton még ideig-óráig tagadhatja, mint ahogyan teszi most is, de a valóság mindig győz a propaganda felett, de akkor már késő.

Ilyen körülmények között tényleg érdekes Orbán susnyásban való bujdosása, és előkerül óhatatlanul a miért. Nos, minden bizonnyal ez túl pitiáner ügy már neki, aki szuverenitással, patriotizmussal, a Woke elleni küzdelemmel, a világbékével és Trump újraválasztásával tölti az idejét és a napjait. Kinőtt ő már minket, méltatlanok vagyunk hozzá, hacsak nem egy jól irányzott seggberúgás nem az, ami helyreállíthatná a viszonyainkat. Nos, várunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “A gép és az alkotó
  1. Coolman szerint:

    Már régóta úgy gondolom, hogy a „fiúk” nem tizenkilencre, hanem húszra húznak lapot. No persze a mi rovásunkra.

  2. tanyi szerint:

    NER-fidesz fiuknak semmi nem elég, ÁVH-s Lánci intézkedik, már a bankoktól kéri az ügyfelek adatait, haza védelmére hivatkozva. Kezdik a padlást össze írni, és jöhet a söprés.De remélem ez már a 22-re húzott lap lesz.

  3. Ultron szerint:

    A múltkor még nem úgy volt, hogy oltóanyaggyártó nagyhatalom leszünk?

  4. Yeti szerint:

    Ha várunk, akkor sose lesz seggberúgva!

    No meg már nem is igen lehet, túl sokan érdekeltek a rendszer fennmaradásában.
    Fojttatjuk helyett megelégedett a népség a folytatjukkal.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum