Nehéz napok

A századik percben rúgott góllal győzte le a magyar láblabdás válogatott a skótokat. Ezzel pedig jogot szerzett arra, várakozzon, hátha akad nála rosszabb a sok közül, és vigaszágon becsusszanjon a legjobb tizenhatba. Erre semmi garancia nincsen. Matematikai esélynek szokták nevezni az ilyet, kies hazánk azonban – illetve annak egy része – olyan eufóriába került ettől, mintha magát az Eb-t nyerte volna meg a csapat. Már megint nem ért véget az éjszaka.

Ezek itt nem a fanyalgás sorai, hanem a józanságé, mert másképpen nem lehet szemlélni a történéseket, ha az ember nem a meghirdetett új vallásként tekint a futballra, amely ilyen eseményekkor (mint például egy Eb) csúcsra jár. Olyan az ország, mit egy eszét vesztett sámán, s ha az ember nem ordít meg vonaglik gyönyörűségében, akkor nem is magyar. Illetve, mint emlékezhetünk, ha nem fideszes, szurkolni sincsen joga, mert nem érdemli meg.

Amúgy az életet is csak szordínósan írják jóvá neki, mint valami másik univerzumból érkezett organizmus, olyan nekik. Veszélyes a gombákra és moszatokra, de ez mellékszál. Visszatérve a fodballra, külső szemlélők vették észre, amit amúgy mi belülről is érzünk, hogy Magyarországon a vérgőzös nacionalizmus egybeolvadt a labdarúgással, s ha innen nézzük, nagyon sok mindenre magyarázatot kapunk, de rengeteg dologra még így sem.

Csoboth Kevin rúgta amúgy a századik percben a gólt, akinek nem lennénk a helyében, mert ettől politikai szereplő lett, olyan mi fiunk, akire mutogatni lehet, pedig talán nem is akarja igazán. Ezt nem tudhatjuk, azt azonban igen, hogy például a már emlegetett nacionalizmust úgy testesítette meg hirtelen, hogy egy Potápi Árpád nevű fideszista ezt írta róla: „Egy bukovinai székely gyerek gólja juttathatja tovább a magyar nemzeti válogatottat”.

Látjuk, hogyan lehet minden örömöt egy mozdulattal, ha nem is bemocskolni, hanem saját korlátolt ideáink számára fölhasználni, s ettől ennek az egésznek már megint olyan szaga lesz, mint mindennek, amihez a Fidesz hozzáér. Doktorminiszter urunk is elégedett volt, hiszen egyik alaptételét látta igazolódni ezzel a századik percben lőtt góllal, ami ez, „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük” – de fűzött hozzá most kiegészítő szentenciákat is.

Az egyik, hogy történjék ezek után akármi is, már győztünk, hiszen, mint duci ujjain kiszámolta, a legutóbbi Eb-n két pontot szereztünk, most meg már hármat, mi ez, ha nem felhőtlen boldogság. Csakhogy azt nem mondta újra, na, ugye, amivel a hobbijára elszórt száz (ezer) milliárdok elköltésének jogosságát igazolta már egyszer, holott akkor sem volt igaza. Most sincs a győzelem kihirdetésével, de vannak olyan alakok, akikkel nem lehet vitatkozni.

Ő is közéjük tartozik. A legfőbb megállapítása azonban doktorminiszter urunknak az volt a meccs után – voltaképp ez kényszerített minket írásra -, hogy így sóhajtott fel: „Most nehéz napok jönnek…” Heurékát is kiálthatnánk, hogy végre egyszer őszinte velünk, és bevallja, az összeomlás szélére kormányozta az országot és saját magát, s akkor mi azt mondanánk, ez derék, meg, hogy végre, és lássuk a medvét. De csalatkoznunk kell.

Mielőtt tovább haladnánk, azt azért jegyezzük meg, sok minden miatt (külpolitikai, államadósság, infláció, gazdaság helyzete, etc., és egy végtelenül hosszú lista) mondhatná azt a kedves vezető, hogy nehéz napok jönnek, de ilyesmikre ő nem szokott gondolni. A futballra viszont igen, hiszen a nehéz napok mibenlétét abban határozta meg, mint amit mi is említettünk, lesz-e a mi fiainknál is rosszabban teljesítő, amitől ők viszont győztesek lesznek.

Rágja a körmét doktorminiszter urunk, és irigyeljük a gondjait. Ugyanakkor szájtátva nézzük, hogy tényleg az összeomlás szélén van az ország – de egyes szirénhangok szerint majdnem a pártja is, bár ez nehezen hihető –, neki viszont ilyen nehéz napos gondjai vannak. Ha nem lenne beteges, akkor irigylésre méltó is lehetne ez a világszemlélet, amellyel kijelöli az univerzumból a számára fontos dolgokat, s akkor azokért él és hal.

De ezeket látjuk mi is: hatalom, pénz és futball. Illetve ezek szimbiózisa. Megnyugtató viszont az a kijelentése a nehéz napok kapcsán, hogy mi „nem azért szorítunk, hogy mások elbukjanak, hanem a mi sikerünkért”. Ez azért érdekes, mert, ha mi sikeresek vagyunk, akkor mások elbuknak, a kettő együtt nem megy. Tehát finomítani kellene a dolgon a nehéz napok alatt, hogy azok múltával győzünk, vagy minket győznek le. Ami amúgy tökmindegy.

Szerdáig kell várni, hogy győztünk-e, fiaink surranópályán tovább mehetnek-e. Viszont futballnyelven: már nem a saját kezükben van a sorsuk, ami azonban ennél lényegesebb, olybá tűnik, már Orbán sem nagyon irányítja a saját magáét. Majd odacsapódik valahová, ahová engedik, amitől ismét győzelmet hirdet, de az sem lesz különb, mint ez a futballbéli. Meglátjuk majd hová visznek doktorminiszter urunk nehéz napjai. Hogy mi lesz a vége ennek az egésznek.