Orbán Viktor vándorcirkusza

Kiderült az is végre, hogy Orbán Viktor látja a jövőt. Azt nem tudtuk meg, hogy kártyavetésből, vagy üveggömb-nézegetésből szerzi az információit, de az nem szép dolog, hogyha tudja a sorsot, miért nem osztja meg velünk az ismereteit. Ez a fantasztikus képessége egyébként egy interjúból derült ki, amelyben az hangzott el „én látom azt, amit az emberek nem látnak”, illetve „tudom, hogy mi fog történni, és az átlagnál sokkal kevesebbet tévedek”.

Ehhöz képest semmit nem árul el a jövendőről, csak háborúzik itt nekünk. Emlékszünk viszont, amikor pályájának genezisén látta az oroszok hazamenetelét, amit az ő szava indított el, miközben azok már búsan poroszkáltak kifelé. A jövő és jelen egybeesett ekkor, de senki nem mondta a jósnak, így hazudni nem komilfó, nem ezért fizettünk, hogy csak a fekete macskát nézegessük. A második eset – amit megidézünk – szintén az oroszokkal kapcsolatos.

Amikor Putyin cimborája lerohanta Ukrajnát, és a világ elborzadt, a mi kedves vezetőnk, akárha napkeleti bölcs, rögtön az elején szintén a jövőbe látva nyugtatgatott mindenkit, nem kell izgulni, májusra mindennek vége lesz. Ez két éve volt, és most sincs vége, de nem tudtuk akkor, Orbánnak milyen információja van, ami másnak nincs, de ezek szerint semmije sem volt neki, és mint jós, megbukott. Miért hinnék akkor most neki, ugye.

Igaz, nem is mond semmit, így nagyot nem is tévedhet. Olybá tűnik azonban, amikor a háború gyors végét vizionálta, csak a vágyait vetíthette ki abban reménykedve, hogy Putyin májusra elfoglalja Ukrajnát, ő pedig pöffeszkedhet a győztes oldalán. Nem így történt, a reményei azonban ma is ugyanazok, ahogy tegnap Pressman nagykövet szavait idéztük, Orbán és a Fidesz az ukránok kapitulációját szeretné, kampány lévén azonban egyre hangosabban.

S álruhában, ezt el ne feledjük. Békegalambnak öltöznek, hogy félrevezessék a bávatagokat. Ott tartunk már, illetve ott tart a békegalamb-különítmény, hogy Orbán jobbkeze, a Szijjártó nevű organizmus tegnap e-mailt küldött szét a szerkesztőségek között, és ő is látta abban a jövőt, ami az, hogy – idézem – „június 9-én az emberek véget vethetnek a háborúnak”. Ez annyit tesz, ha azon a napon reggel Orbánra szavaznak, akkor estére elhallgatnak az ágyúk.

Ebből is kitetszik, a maga módján Szijjártó is ilyen üveggömbös manus bibircsókos arccal és elsötétített szobában, azonban amit mond, az nehezen elképzelhető, de az alavju népségnek megteszi. Az is, amikor – visszatérve Orbán interjújára – ilyeneket olvashatni: „Látom az előttünk lévő két-három olyan évet, ami a kivételesen jó évek közé tartozik majd Magyarország történetében”. Eddig ugye volt a legsikeresebb tíz, erre jön a kivételesen jó egypár.

Elképzelni sem tudjuk azokat az örömöket és a boldogság cunamilöketeit, amik várnak ránk, de a kedves vezető ezt nem hajlandó elárulni, hogy legyen majd nagy meglepetés. No most, ilyen munícióval járja Orbán titokban az országot. Lezárt utcákba beterelnek pár kiválasztottat, akiknek ilyesmiket delirál, tudva azt, hogy a közönség úgy lett kiválogatva, hogy még véletlenül se vonják kétségbe, amit mond, és ne dobják képen záptojással.

Amióta ez az országjárás zajlik, azóta csodálkozunk, hogy mi értelme van ennek. Kampány névre hallgat a roadshow, de annak nehezen nevezhető, mert a kampány alapfogalmainak nem felel meg. Ez legyen Orbán és a stábja baja, az országé úgy nagy általánosságban az, hogy hisznek egy ilyen kóklernek, aki már annyi konkrétumot sem bír mondani, amennyivel segget lehetne törölni. Helyette ilyen jövőlátással szórakoztatja az egybegyűlteket.

És ez az egybegyűlés az érdekes igazán. Mert ugyan nem mi fedeztük fel, de akadt olyan, aki nem sajnálta az időt, azaz, Orbán kampányolása során nem volt rest, és a közönség arcaira is figyelmezett. Tőle tudjuk, és ezután majd magunk is figyelünk rá, hogy ezeken a gyűléseken nemcsak Orbán arca állandó, hanem bizonyos százalékban a közönségé is, lépjen színpadra (manézsba) bárhol is az országban a kedves vezető.

Ebből pedig az fakad, hogy nem csak ő utazik, meg a TEK és más biztonsági felszerelések, hanem a klakőrök hada is, mint valami vándorcirkusz, fellépve különböző városokban ugyanazzal a műsorral, semmit nem bízva a véletlenre. Azt eddig is tudtuk, hogy a Fidesz a buszoztatás nagymestere, ha tömegre van szüksége, azt azonban nem, hogy immár a rajongók is állandó szereplők, és így most már csak a zenebohóc van hátra.

Röhej az egész, és az a tragédia, hogy még így is győzni fog. De nem mindegy, mennyire. A tőlünk már most is elég távol lévő Európából olyan hangokat hallani, ha a Fidesz (Orbán) most is túlnyeri magát, akkor a magyarokkal nem érdemes foglalkozni, mert azt szeretnék biztosan, amit most kapnak. Igazuk van, nem érdemes velünk foglalkozni, ha egy ilyen – fentebb idézett – kampány után is a Fideszre szavazunk. Ennél többet pedig fölösleges mondani már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “Orbán Viktor vándorcirkusza
  1. Yeti szerint:

    Ha már a zenebohócnál tartunk.
    Van mááásik?

  2. Bársony József szerint:

    Szuper ez a blog! Lényegre törő, ironikus, fanyar humorú, a történésekkel szembesítő olvasmány. Bízom abban, hogy egyre több ember érti meg a sorok között húzódó valóságot. Gratulálok, csak így tovább.

  3. Ultron szerint:

    „én látom azt, amit az emberek nem látnak”

    Egyrészt, ezt úgy hívják, téveszmés pszichozis.
    Másrészt meg, ez a folytonos „emberek” emlegetése, mintha önnön magát valami felsőbbrendű entitásnak vélné (szintén téveszme, jókora istenkomplexussal súlyosbítva).
    Az „emberek”. Tudjátok, azok a szánalmas kis izék, amik ő(k) nem. A keményen dolgozó KISember, a’la szíjjártó. Mintha ő nagy ember lenne.
    Patológikus arrogancia és lenézése mindennek, amit képviselniük kellene. Felkapják az armanit, és istenné válnak.

    Orbán kijelentése valójában nem jóslat, hanem tünetegyüttes.
    Egy egész országé, amelyik a választások után is örömmel szolgálja majd ezt a beteges álomvilágot.

  4. Bogomil szerint:

    Javaslom kedves Rezeda, hogy „a Szijjártó nevű organizmus”-szerű megfogalmazásokat ne használj, mert eléggé dehumanizáló.
    A „f@sz Szijjártó” viszont szerintem is beleférne…

  5. István szerint:

    „Hőn szeretett miniszterelnökünk hovatovább kriptokormányfővé redukálta magát, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárként iszkol a sajtó elől, és általában véve mindazok elől, akik nem tudják pecsétes papírral igazolni, hogy híveinek egyre fogyatkozó táborához tartoznak, legalábbis máma még. Hogy holnap mi lesz, az nem tudható, sejtéseink viszont lehetnek, sőt vannak is. Részletesebb magyarázatért forduljunk bizalommal a Dankó Rádióhoz, ott mély bölcsességeket hallhatunk. „Akinek a lelke beteg és a szíve vérzik, / Igyon meg vagy öt-hat litert reggeltől éjfélig. / Húzassa el a cigánnyal százszor azt a régit, / Hogy jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig”, és így tovább. Lehangoló szöveg, vénülő diktátorok nemigen szokták megszeretni, pedig aktuális és a helyes irányba mutat.”
    (Váncsa István)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum