Estére rétes

Orbán V., miután megtekintette kínai elvtársával a pesti felhőket, kikísérte őt a reptérre (ami még nem az övé, de majd lesz), és zsebkendőjével integetve elbúcsúzott tőle, hogy visszatérjen a kampányba, azaz, közénk. Különös ez a mostani kampány, mert soha nem tudhatni, egyetlenünk hol tűnik fel, akár egy váratlanul előtörő búvópatak, és az is többnyire meglepetés, milyen szerepet játszik. Bár mostanában hangsúlyosabb a nép egyszerű, falusi gyermeke gúnya, még a kínainak is ezzel dicsekedett.

Olybá tűnik, hogy a mi kis zsebzsarnokunk végleg letett arról, hogy a választópolgárok azon részét szólítsa meg, akik közel tizenöt évi szellemi – és egyéb – dúlás után még tudnak és hajlandóak gondolkozni. Nagyon úgy látszik, hogy az Alexandra asszonyság által képviselt nívó a Fidesz mostani kampányának közös eleme, s ez a gombáknak és moszatoknak szól. Itt már nem is csak leegyszerűsített üzenetekről van szó, hanem közelítünk az agytörzsi működéshez, büfi, kaki, pelus, elégedett szundikálás, ami elég.

Amikor elment a kínai cimbora, Orbán megfogalmazta az alaptételt, miszerint „június 9-e talán az utolsó lehetőség, amikor még visszafordulhatunk egy harmadik nagy háború felé vezető útról”, de senki nem akadt a közelében, aki ezt a képtelen állítást megkérdőjelezte volna. Orbán ilyen hermetikusan lezárt lufiban éli az életét annyi könnyítéssel, hogy van azon egy luk, és onnan olykor kiböfögi lelkének éjfekete tartalmát. Mindemellett ezt társítva a falusi parasztgyerek álcával, valami elképesztően infantilis dolog jön elő.

Mert mondom, alighogy elment a kínai, a mi hősünk beült a páncélozott géperejű járművébe, és elsőként elment pecázni. Esztergomban horgászott öltönyben, és fogott is egy kis snecit, amit minden bizonnyal békaemberek raktak a horgára. Ezen nem merengünk tovább, mert ennyi elég is, hogy megérezzük a bukolikát, csak az volna a mélázásunk tárgya, hogy mindeme tevékenység közben miért kell háborúról delirálni. Mert ez történt, és e kettő elem – sneci, ágyúdörej – elegyéből nem egyéb tárul elénk, mint O. V. alja lelke.

Ahogyan a piacon is. Mert a pecázás után oda látogatott ki a kedves vezető, mert ez is ilyen népies elem. De ezúttal nem azzal foglalkozunk, miről beszélgetett az elébe terelt és gondosan válogatott mimagyari organizmusokkal, mert egy szóba belefér (háború), hanem egy vásárlási aktust és annak párbeszédét tesszük közönségünk elé, hogy legalább annyira elborzadjanak, mint tettük azt magunk is látva és hallva a színház újabb előadását, amitől felfordul az ember gyomra. Pedig nem is annyira érzékeny az a pejsli.

Nézzük akkor a mozit. A piaci rétesesnél járunk figyelésünk közben, és azt halljuk, hogy O. V. nagyvezír azt az utasítást adja az árusnak: „vagy ötöt tegyen rá”. Nem tudni, hogy ösztönösen vagy szerep szerint hangzik ez el, hogy nem azt halljuk, ötöt legyen szíves, hanem ezt a tenyeres-talpas-bugris rendelést a pontosan meg nem határozott számú rétessel, hogy „vagy ötöt”. Nem kérek, hanem tegyen rá, ami így egyben zamatában az Ady féle piszkos gatyás bamba társak nívóján van. Már csak az hiányzik a végéről, hogy kend.

Mindez egy olyan álidill, amilyen élete ennek az embernek soha nem volt, de még képes megfejelni a magyarázattal, miszerint „nekem öt gyerekem van, mindenki egyet eszik”. Ha nem lett volna gyerekszobám, föltenném az adekvát kérdést, hogy mi van paszmek, most azt meséled, hogy az éhes siserehad otthon várja a papát a csemegével, de mindegyik csak egyet kap, elképesztő. És a saját lábuk, vagy a nemzet veje nem is kap rétest?  Vagy mi van az ősanyával, aki nem sürög a konyhában, ilyenek. Számtalan kínzó kérdés.

De tudjuk, hogy olyan színielőadás ez, mint régebben a kalbászokkal, a sonkafőzéssel meg a karmelitás ugorkával, amiből így közel másfél évtized múltán az az érzet kristályosodik ki, hogy ez az ember a belével gondolkozik, amit persze tudunk, hogy nem így van. Mert a mélyben a hatalom és a szerzés munkál, aminek mindezek csak az elemei, de az ország lehangoló állapotát jelzi, hogy azt mutatják a mérések és a számok, hogy ez kell a győzelemhez. Így talál egymásra a perisztaltikában az alavju népség és annak zsíros vezére. Ez a hazánk.