A Magyarország paradoxon

Orbán Balázs, a másik Orbán politikai igazgatója szerint kies hazánk a 2010-óta tartó Fidesz kormányzás alatt „gazdasági értelemben csatlakozott a fejlett országokhoz”. Ez csodálatos, és boldogok vagyunk, illetve lennénk akkor, ha ez a kisebbik Orbán valamivel alá is támasztaná hangzatos kijelentését. Ilyennel azonban nem bíbelődik. Helyette ő is – ahogyan a főnöke – megváltozott világrendről beszél, és azt a dilemmát adja elő, hogy ebben „milyen testtartást és mozgásokat vegyünk fel”.

Én szeretem a képes beszédet, ez azonban egy kicsit sok. Földereng ugyanis Magyarország (illetve akivel mostanság egylényegű, maga a másik Orbán, a Viktor nevű), amint Putyin és Hszi Csin-ping előtt szopóállásban helyezkedik el, az ehhez tartozó mozgásokat pedig a nyájasok képzeletére bízom. Mindemellett az is kiderül, hogy a politikai igazgató valamiféle álomvilágban él, dobálózik mindenféle gazdasági fogalmakkal, hogy úgy tűnjék, van valami alapja annak, amit mond. De már a kiinduló tétele is fals.

Ebből fakad, hogy minden utána következő handabanda is az, de leginkább a végkövetkeztetés, miszerint „Ha a versengéseket el tudjuk kerülni, ami a nagyhatalmak között zajlik, akkor egy újabb bumm alakulhat ki Magyarországon, ezzel megerősíthetjük helyzetünket a legfejlettebb országok között”.  Hogy nem vagyunk a legfejlettebbek között, az egy dolog, de ez a „bumm” ez delikát. Ezt a bummot hallgatjuk már a pannon puma óta számtalan alakban, miközben évtizedek óta üldözzük elméletben Ausztriát, de valahogyan el soha nem érjük.

Amúgy beszállt az ötletelésbe maga Nagy Márton is, a szakma által leidiótázott nemzetgazdasági miniszter, aki kibocsátott a szellemi műhelyéből egy dolgozatot. Ez intézkedéseket sorol, amelyekkel Magyarország hat év múlva (2030-ra) eléri az EU fejlettségének kilencven százalékát. Itt és most abba nem megyünk bele, mert nem vagyunk annyira gonoszak, hogy ezt az állítást összevessük a kis Orbánéval rámutatva az alapvető ellentmondásokra, mert ez fölöslegesnek tűnik.

Aki nyitott szemmel jár, úgyis a helyén tudja kezelni mindkettőt. Arra a tragédiára azonban felhívnánk a figyelmet, hogy ezek irányítják az országot, amely ennek megfelelően süllyed bele valami feneketlen mocsárba. Elég csak egyetlen aktuális elemre utalni, hogy megy föl az üzemanyag ára, és ugyanez a Nagy Márton, aki ilyen hatalmas víziókkal rendelkezik, megint belengette a hatósági árat, amivel egyszer már fejre álltak, mert ennyi jut az eszébe. Álmok viszont vannak. Egyébiránt ez a benzinár is megérne egy dolgozatot.

De most hazánk dübörgéséről kell szót ejtenünk, hiszen a két úriember előadásában egyrészt minden rendben van, másrészt majd minden rendben lesz. Azaz most jó, vagy majd később lesz az, de nem is ez, hanem az utolérés és lemaradás dilemmája. Rá kell jönnünk, hogy ez az egész kezd hasonlítani Zénón egyik paradoxonára az atlétáról és a teknőcről, amiben aktualizálva magyar hazánk volna az izmos atléta, Ausztria (a nyugat) pedig a szerencsétlen hüllő, akit viszont soha utol nem érünk, pedig gyorsabbak vagyunk nála.

Ez a jó görög azt találta ki mint ismeretes, hogy Akhilleusz, a leggyorsabb görög versenyt fut egy teknőssel, s mivel annyira gyors, száz láb előnyt ad az állatnak. Indul a verseny, az atléta pedig villámgyorsan ott terem, ahol a teknős kezdett. Ezalatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset, talán egy lábnyit. Akhilleusz következő lépésével már ott van, ahol a teknős az előbb, de az már megint haladt egy keveset. És így tovább a végtelenségig azzal, hogy soha utol nem éri. Ez az egész az idő és tér végtelen apró pontokra szabdalásáról szól.

Ilyen feltételek mellett teljesül, hogy mindig a teknős győz, s erről ennyi épp elég is azzal a toldással, hogy mindeközben Magyarország-atlétát viszont Románia, Szlovákia és más lenézett újabb versenyzők már rég lehagyták, ez a paradoxon tehát csak reánk érvényes. És ettől már voltaképp egy szürreális rémálom az egész, Nagy Márton idiótaságával a közepén. A lehangoló a történetben egyébként az a soha véget nem érő álmodozás, hogy egyszer majd tényleg jobb lesz, de akkor jön a teknőc és Akhilleusz. Ennél többet nem is ér ez az egész.

Főleg, hogy öregek vagyunk mi már ehhez. Nem fizikai, hanem szellemi értelemben, hogy nem csak a „rendszerváltás” után, hanem már előtte is ezt a dumát hallgattuk. Ha igazából belegondolunk, ez az életünk: a bús magyar sors. Azzal a lehangoló tudattal, hogy azzal az irdatlan pénzmennyiséggel, ami a Fidesz rendelkezésére állott az elmúlt évtizedben, még megvalósítható is lett volna mindez. De nem ezt választották, hanem azt, hogy ellopják. Nemcsak a pénzt, hanem az ország jövőjét is. Így jártunk.