Fölállni, letérdelni

„Sovinisztáknak nem jár tisztelet” – jelentette ki tegnap nagy hangon és önbizalomtól duzzadva Orbán Viktor, így intésére, utasítására és szellemiségében ő és a bátrai nem álltak fel a parlamentben Navalnij emlékezetére. Ezt az aktust egyébként az „ellenzék” szorgalmazta, ha már amúgy érdemi dolgot tenni nem tud, de írjuk jóvá nekik, hogy azért ez is valami, ha majdnem semmi is. Arra utal ugyanis, hogy bennük az emberség és a keresztényi érzet nyomokban azért megvan, míg a magát két pofával annak ordító Fideszben meg nem.

Élükön Orbánnal természetesen, akinek a csettintésére a csürhe úgy működik, mint valami tudat nélküli, arctalan tömeg, de ez az ő nyomoruk. Ugyanakkor fölsejlik bennünk a kedves vezető egy másik alaptétele is még régebbről, miszerint „Magyar ember csak a jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”, s ezzel kijelölődik az a mezsgye, amelyen a Fidesz-frakció, s az üzenetnek megfelelően az összes rajongó bávatag is ülve marad. Ezzel valami erkölcsi minimumot szeretnének mutatni, nem mi tehetünk róla, hogy belebuknak.

Az ülve maradás, mint morál, ez is a csak a NER-ben fordulhat elő. Ugyanakkor dramaturgiailag úgy helyes, ha még egyszer ideidézzük a falkavezér ordítását, azaz: „Sovinisztáknak nem jár tisztelet”, és tesszük ezt csak azért, hogy a megfelelő reakcióval feleljünk rá, ami az, önélzetes a kis latol. Orbán egyébként azért nevezte sovinisztának Navalnijt, mert az Orosz-grúz háború alatt patkányoknak nevezte volna a grúzokat, ami nem szép dolog, viszont már bocsánatot kért érte, mielőtt annak a háborúnak a kirobbantója, Putyin be nem börtönözte.

A sovinizmus nem szép dolog, viszont mindenhol ott van. Nagy valószínűséggel, amikor az azeri baltás gyilkos kivégzett a fejszéjével egy örmény kollégistát Budapesten, ugyanez az érzés dolgozott benne. Őt azonban Orbán – állítólag jó pénzért – kihozta a börtönből és hazaküldte, holott nagyon jól tudta, ő nemhogy soviniszta, de gyilkos is, és mégis, nemhogy tisztelet jár majd neki, hanem hősként fogják kezelni. Innen is kitetszik, hogy doktorminiszter urunk fejében a dolgok egészen viszonylagosak. Mindennek oka van azonban.

Annak is, hogy a Föld forog, és annak is, hogy Navalanij – aki történetében mártírrá vált – tiszteletére a bátorak és a főnökük nem állt fel. Ezt az okot pedig Putyinban kell keresnünk, akinek sok lett volna egy napra a magyar szolgáktól, hogy a svéd NATO-csatlakozást is megszavazzák, és Navalnijt is éltetik. Ha Orbán legközelebb Moszkvába megy egy kis eligazításért, még kínosabb helyzetben lesz, mint legutóbb, amikor majdnem leesett a székről a száját nyalogatva és karjai önálló életre kelve. Erre is emlékszünk.

Meg arra is, hogy a térdeplős dolgot azért emlegette, mert a futballpályán elterjedt a meccsek előtti letérdelés, amellyel a játékosok a rasszizmus ellen tiltakoznak. A magyar ember tehát a rasszizmus elleni tiltakozás ellen tiltakozik, amikor nem térdel le. Ugyanakkor, mint látjuk, a sovinizmus ellen pedig, amikor nem áll fel, de nem álljuk meg, hogy eszünkbe ne jusson nagyvezírünk egynémely kijelentése Ukrajnáról, mint már nem is létező országról, és akkor innen nézzük Navalnij sovinizmusát, ami miatt a halála után sem jár neki tisztelet.

Föntebb már elmeséltük abbéli sejtésünket, mi indokolta a komplett frakció ülve maradását, amivel megint az a baj, hogy mindenféle orbáni felhangok ellenére ez majd úgy fog elterjedni a kerek, nagy világban, mint újabb bizonyíték a magyarok ordenáré tuskóságára. Viszont ezen már senki nem fog csodálkozni, Éppen mi magunk sem, mert mit is várhatna az ember ezektől, csak az a baj a sztoriban, hogy ez is visszahull ránk, akár az összes többi Orbán sztori, amikor egy nemzet szégyenkezik vezetőjének jelzővel már nehezen illethető viselkedése miatt.  

Viszont ez már nem viselkedés, hanem jellem, nem a felszín, hanem a mély.  A kereszténységről is esett már szó, mint pártunk és kormányunk vezérlő ideájáról, s hogy ez csupán kirakat, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a bátorak ezek szerint egy halottnak megadandó tiszteletről sem hallottak, vagy, ha igen, Orbán felszólítására elfeledik, figyelmen kívül hagyják azt. De ez voltaképp már nem is hitbéli, hanem általános emberi hiányosság, amitől embertelenek lesznek, csak ezt nem tudják, vagy képtelenek fölfogni.

Amikor a fölállás és letérdelés, illetve ezek hiánya közé lőttük be a mi csürhénk morális sorvezetőjét, akkor azt meséltük el, már ez is érdek-, és hatalomvezérelt, következésképp tagad mindent, mint amiről az ember amúgy megismerszik. Így tehát nem véletlen, a bátorak csoportosulását milyen névvel illettük. Ez sem nóvum, viszont baj. Mert odáig jutottak romlásukban, hogy ezt észre sem veszik, táncolnak, ahogyan a vezérük fütyöl, akiből viszont már minden hiányzik, ami emberi. Ide jutottak, boldogok vele és benne.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Fölállni, letérdelni
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Nos, állítólag ez egy (nem túl szerencsés) szójáték volt Navalnij részéről. Ugyanis:
    Grúzia – Грузия (Gruziya)
    rágcsáló – грызун (gryzun)

    Ezzel szemben a patkány:
    patkány – крыса (krysa)

    Szóval, úgy látszik a népnemzethy tahónk megint csak féligazságokkal dobálózott, tényeknek beállítva, magyarul hazudott. A probléma csak az, hogy ezen már meg sem lepődünk. Még nagyobb probléma, hogy csak legyintünk rá. :/

  2. Yeti szerint:

    „Magyar ember csak a jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”

    Az a fránya Freud – csak a sitten jó?
    Az ilyen magyariknak ott lenne a helye.

    Térdeplés nekem sosem volt opció, isten nem játszott, szerelmem partnerként el sem tűrte volna, haza pedig mostohaként működve mindegy is mit jelentett régebben.

  3. polyvitaplex szerint:

    Magyar ember a futballmeccs elején nem térdel le, viszont feláll, amikor a Nélküledet énekli, és baszogatja azt, aki ülve marad; valamint hátat fordít, amikor az izraeli himnuszt játsszák, és persze huhog is, meg cigányozik, szlovákozik és románozik, de amúgy nem soviniszta.

    Hogy Orbán személy szerint az-e, nem tudom, de nincs is jelentősége, nála naponta változik, hogy éppen milyen.
    Most éppen antisoviniszta. És nyilván antihímsoviniszta is.

  4. G. Lövey szerint:

    Navalnij sajnos tényleg az volt, csak most, hogy mártír lett, elfeledkezünk róla. Amikor a halálhírét és annak körülményeit (önkéntes hazatérés a mérgezésből való felgyógyulása után) elmeséltem feleségemnek, azt mondta: „feláldozta magát”. Nem, elszámította, mondtam én. Hivatásos politikus volt, semiképp sem az a tisztalelkű rebellis, akivé most stilizálják más hivatásos politikusok, hogy Putint bosszantsák. Az egészben csak Orbán a kínos, ezzel a csak a magyar soviniszta a jó soviniszta attitűdjével.

  5. Yeti szerint:

    A mártírságról tata jut eszembe. Kicsinyke koromban azt tanította: A halott, a hős meg a hülye egy oldalon vannak a lexikonban kisunokám!
    Igaza volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum