Bayer a pokolba megy

Nem szerettem volna, de kényszerítő erők miatt beszélni kell az Ungváry-Bayer afférról, ami voltaképp nem is az. Ungváry Krisztián történész levéltári dokumentumokra alapozva jelentett meg Bayer nagyapjáról azt, amit, a nyilas, ÁVH-s besúgó életet, de saját bevallása szerint azért, hogy megismerjük, Bayer miért olyan, amilyen. Miféle kényszerítő erők határozzák meg jelenlegi működését, de Ungváry egy szóval nem mondta azt, hogy ez a vér (mint család) determinációja lenne, és mi sem gondoljuk úgy egyáltalán.

Bayer működése ebből az aspektusból azért érdekes, mert ő, amikor a szokott stílusában általa ellenségnek vélt emberekről beszélt – és itt mindegy is kiről vagy kikről -, rend szerint előkerültek a kommunista apák vagy nagyapák, sőt, kijelentve azt is, hogy a család igenis számít. Persze akkor, ha Bayer valakit le akar járatni, illetve a pártja szellemében vagy éppen megbízásából ordenáré lejárató kampányt kell folytatni valaki ellen. Ilyenkor Bayer eszköztárában a felmenők nagyon is hangsúlyos szerepet kaptak és kapnak.

Tiszteletre méltó Ungváry buzgalma, de voltaképp fölösleges. Az, hogy Bayer nagyapja az volt, ami, nem határozza meg jelenlegi működését, mint ahogyan eszmék vagy fennkölt gondolatok sem. A pénz a motiváló tényező, s ha valamiben a családi vonás föllelhető, az talán az, hogy amiként a nagypapa is minden skrupulus nélkül szolgált két rendszert és két ideológiát, Bayer sem tesz egyebet. S ha netán változna a politikai széljárás, megérhetnénk az újabb köpönyeget is. Morált, egyebet a működése mögött tételezni fölösleges.

Nem érne meg még ennyit sem az ötös számú tagkönyv tulajdonosa, ha ő és elvtársai nem úgy reagáltak volna a történetre, ahogyan azt tették. Bayer már magáról sem veszi észre, hogy hazudik. Mert abban a pillanatban, amikor a kedves papától „iszonyodva” elemeli magát, megjegyzi, hogy nem „ő él zsidóktól elrabolt budai vállában”, amit a nagyapjától örökölt. Viszont telekkönyvek bizonyítják, hogy más sem, legfőképp nem az, akire Bayer gondol. Ugyanakkor cinikusan köszönetet mond Ungvárynak, hogy lehetővé tette neki az iszonyt.

Ezt azonban nem a kedves nagyi, hanem önmaga miatt kellene éreznie, hiszen, ahogyan a pártjában szokásban van, a harc folytatását ígéri, mert „ők” nem a múltban, hanem a jelenben küzdenek a szörny ideológiák ellen. Nem állnánk neki részletezni, mi ellen folyik ez a mindenen és mindenkin átgázoló permanens harc, az azonban érdekes, miszerint Bayer úgy véli, aki „szörnyállam, utópia vagy társadalommérnökösködés szolgálatába szegődik, abban a pillanatban ráteszi a lábát a pokolba vezető útra.”

Ott látjuk Bayer lábanyomát azon az úton, és eltekintünk attól, hogy beleverjük az orrát a NER-be, mint „szörnyállamba”, és a „társadalommérnökösködésbe”, amit a Fidesz és ő is tesz, hogy a maga képére, de legalább gusztusára formáljon mindent és mindenkit. Akit pedig nem sikerül, azt a legváltozatosabb és legaljasabb eszközökkel takarítják el az útból. Bayer minden ténykedése ennek a takarításnak a szolgálata a maga korlátolt, de hangos és gusztustalan eszközeivel, úgyhogy hagyjuk a kedves papát és az iszonyt, amikor a kisonoka maga az.

Ahogyan az érdekében megszólaló elvtársai is, mert az ugyan sejthető volt, hogy Ungváryt darabokra fogják szedni, ahogyan az ígéret el is hangzott, de a történész ezzel nagy valószínűséggel számolt is, amikor összeszedte és közölte ezt az anyagot. Az viszont sokkal érdekesebb, hogy Szentesi Zöldi László, aki nem kevésbé ocsmány alak, mint Bayer, a levéltárnak sem hisz, és azt visítja, „Soha nem engedjük meg, hogy Ungváry-féle alakok ócska hazugságokkal megpróbálják kikezdeni az erkölcsi hitelét.”

Itt két dolog érdekes, jelesül a levéltári dokumentum, mint ócska hazugság, másfelől pedig Bayer nem létező erkölcsi hitele nagypapával, de leginkább anélkül. Szentesi Zöldi még dicsőíti is Bayert, mert szerinte „Bayer Zsolt nélkül a magyar nemzeti oldal nem tartana ott, ahol most tart. Ha tehát őt támadják, minket támadnak.” – Ebben az egyben igaza van a másik nagy harcosnak, Bayer nélkül a nemzeti oldal nem lenne olyan, amilyen, csak egy kérdés akad itt, milyen is ez a nemzetinek nevezett csürhe vagy maffia.

Megvetett és lenézett banda a nagyvilágban, akikkel már szóba sem nagyon állnak, emellett lezüllesztették anyagilag és szellemileg az országot, javait ellopták, s mindeközben erkölcsi és morális fölényről handabandáznak, ami ilyen alakokban (is) manifesztálódik. „Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom” – írja Bayer a saját nagyapja történetéről, de a szánkból vette ki a szót. Ugyanúgy érzünk mi is olvasva a kisonokát, akivel nem a nagypapa a baj, hanem saját maga. De még annyi esze sincs, hogy ezt fölfogja. Ennyit a mindenféle fölényekről.