A bátor Fidesz-frakció

Ahogyan azt sejteni lehetett, ez a svéd NATO-buli, az északi miniszterelnök meghívása és az ő fölmutatott középső ujja meglehetősen nagy zavarokat okozott a fideszi erőtérben. Kétségbeesetten próbálják visszaszerezni Orbán elveszett arcát, amely ott hever a porban, és egészen elképesztő mutatványok születnek arra, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, ami voltaképp az, miért ez a csürhe Európa legellenszenvesebb, legutálnivalóbb politikai gyülekezete. Akik immár sehová sem kellenek.

Még a szélsőjobbra sem. Máshová pedig az eltelt legsikeresebb tíz év után már nem is indulhatnak, de ez legyen ez ő nyomoruk, és sajnálatosan vele együtt a miénk is. De nézzük, miből élünk ma, ezen a szép, szeles téli napon. Orbán Balázsból élünk, ő horgasztott minket írásra. Tudják, ő az, aki a nagyfőnök politikai tanácsadójaként olyan hülyeségeket beszél, mint egy körmét reszelgető nyuszi, és ez most sincsen másként. Ez a termetre és jellegre is kisebbik Orbán, ez nagy filozófus, ő volt az, aki üres lapokkal adatott ki könyvet lipsigyalázásként.

Ez a horizontja. S ha innen nézzük, semmi csodálnivaló nincsen abban, amit legújabban delirált nekünk a Fideszről, annak vezéréről és frakciójáról, mintha ezek különálló entitások volnának, holott tudjuk, hogy csupán egyazon ganyé más-más folyománya, csörgedező patakja ők. Mint tegnap megbeszéltük, miután a törökök belengették, hogy ratifikálják a svéd NATO csatlakozást, a mi szeretett vezérünk elkezdett kapkodni, hogy ne ő legyen az utolsó, és próbálta az emlegetett arc megőrzése miatt magához rendelni a svéd miniszterelnököt.

Aki aztán megüzente neki, hogy nincsen tárgyalnivalójuk. Ettől a mi egyetlenünk egója elkezdett leereszteni, mint egy rossz lufi, mert feketén-fehéren kiderült végre, ki is ő és mire tartják. Hogy miért somfordál mindig magányosan, miért küldik ki kávézni, mi okból nem állnak vele szóba. Egycsapásra megláttuk őt a klub peremén, ahol, ha nincs zsarolási lehetősége, már annyiba sem veszik, mint a köröm alatt a koszt. Így hirtelen zuhant rá a világra ez az igazság, illetve arra, aki nem tartotta nyitva eddig a szemét. Sokan voltak ilyenek.

De vannak is és maradnak is. Az arcvesztést azonban lehetett még fokozni, hiszen mindezek után, hogy a svédek bocsánatot sem kértek, sőt, szóba sem álltak vele, egy NATO főtitkári eligazítás után a nagy Orbán Viktor akképp nyilatkozott, hogy a lehető leghamarabb napirendre tűzi a magyar parlament a ratifikálást. Így egy perc alatt vált köddé a több hónapos cirkusz. Innen nézve már sem oka, sem indoka nincs és nem is volt az ismeretlen putyini erőkön kívül, elő kellett tehát állni valami magyarázattal. Ez viszont megterheli a cserepes szánkat.

Mert itt jön a képbe a kisebbik Orbán, a gondolkodó egyed, aki úgy sietett a nagyvezír segítségére, hogy a frakcióra kente a szart akképp, hogy velük nem bír a nagyobbik, miattuk áll a ratifikálás, mert tele vannak önálló gondolatokkal. Szó szerint azt bírta mondani a politikai tanácsadó a bátor százharmincötről, hogy „ez nem egy szavazógyár, itt komoly kérdések vannak”. Nem szükséges itt nekem a szöveget akképp építenem tovább, hogy rámutatok arra, mekkora hazugságot jelentett ki a kis Orbán, mert ismerjük az eltelt tizennégy évet.

Úgy ismerjük, mint ami végtelennek tűnő idő alatt egyszer sem fordult elő, még véletlenül sem, hogy ezek a nem szavazógyárban serénykedő nem szavazógépek más gombot nyomtak volna meg, mint amit direktívába kaptak. Sőt, tovább megyünk tapasztalataink bemutatásában, a lassan másfél évtized alatt még csak önálló gondolatuk sem volt ezeknek, mert úgy lettek kiválogatva, hogy ne is lehessen, vagy képességek híján ne is bírjon lenni. Orbán Balázs hazudott, és ő is tudja, hogy mi is tudjuk ezt, ezért bizonyára jó oka volt rá.

Ez pedig nem egyéb, mint elterelni a figyelmet arról, a főnöke nem szuverén (lásd az ezt védő hivatalt), úgy táncol, ahogyan nem Brüsszelben, hanem a Kremlben fütyölnek. Ezt ma már mindenki tudja, ezért is bánnak vele úgy, ahogy. Most pedig ezt a szart kenné a kis Orbán a frakcióra, hogy ők olyan zabolázhatatlanok, mint akikkel a nagy Viktor nem bír. Viszont ez is egy öngól az egónak, az Európa urának törekvő organizmus, aki még a saját képviselőinek sem bír parancsolni. Ez újabb öngól, csak az a baj, hogy erre sem figyel már senki.

Legalábbis itt, a kerítésen belül. Mert hiába látja már a nagy kerek világ egésze, miféle kártékony alak ez a mi vezérünk, ha idehaza mintha vak volna mindenki, mintha nem történne semmi. Mert kiegészítve a sztorit egy tegnapi közvéleménykutatás eredményével, ami azt mutatja, a magyarok többsége szerint nincsen szükség kormányváltásra, azt kell látnunk, arra kell jutnunk, hogy a hiba senki másban nincs, csakis mibennünk, akik ezek szerint eltelten heverészünk a nekünk előállított szarhalomban. Lelkünk rajta.