Feljegyzések a vizitdíjról

Ha eddig nem tudta, mi az a kijelölő határozat, most megtapasztalhatja. Ennek következtében ugyanis, ha kórházi ellátásra szorulna, sok helyen pofára fog esni, mert nem kapja meg. A kijelölő határozattal tegnaptól (húsz helyen szerte a NER-ben) „az ország különböző egészségügyi intézményeinek, különböző osztályainak a részleges, vagy teljes leállását jelentik be, 2023. december-2024. januártól”. Tegye fel a kezét, aki ilyen lovat akart.

Nagy valószínűséggel nem tolonganak a mimagyari organizmusok, inkább tudomásul veszik, hogy egy-egy ellátásért száz kilométert kell utazniuk, vagy csendben megdöglenek (lerohad a lábuk, megsüketülnek és így tovább a testi örömök végtelen tárházában). A tegnap napvilágra került kijelölő határozat – amit amúgy nem vertek nagydobra, sokkal inkább elhallgattak volna – egy beismerő vallomás. Azé, amely arról szól, hogy döglődik a magyar egészségügy.

Tudtuk ezt eddig is, csak nem sejtettük, ahogyan halványan dereng a hasonféle állapot az oktatásról, illetve azokról a szolgáltatásokról mind, amelyeket egy társadalmi szerződés alapján az államnak kellene nyújtani állampolgárai számára. A NER ezt a szerződést rúgta fel, mert az államot teljesen más szempontok alapján, jól kitetszően a maga hasznára tartja és működteti, és ez a tarthatatlan állapot sehol máshol nem mutatkozik meg olyan markánsan, mint e téren.

Hogy az állampolgárok mit kezdenek ezzel a helyzettel, az az ő lehetőségük és felelősségük. Ha megelégednek azzal, a Facebookon panaszkodnak és átkozódnak, akkor vállalják annak a veszélyét, hogy nem, mint eddig, ha kórházba kerülnek, akkor nagy az esélye, élve ki nem kerülnek onnan. Sőt, ez a helyzet fokozódott azzal, most már be sem jutnak a gyógyító intézménybe, és ott pusztulnak el az árokban, ahová a hatalom belerúgja őket.

Amikor a vizitdíjat az előző nyolc év 2007-ben bevezette, népszavazásba torkolló sivalkodás volt (Orbán vezérletével), hogy a rendszer kifosztja és elpusztítja a magyarokat, holott különféle engedményekkel rengetegen mentesültek alóla. Kis bevétel volt az államnak, de elültette volna az öntudatos és öngondoskodó állampolgár csíráit a társadalomban, a magyar ember azonban nem akart ilyen lenni. Már akkor is az volt az ideája, hogy őt másnak kell megmenteni.

Mi több, helyette gondolkodni is kell, már akkor is várta az új Kádárt, akit végül Orbánban kapott meg annak eredendő szociális érzékenysége nélkül. Így járt a magyar ember, rábízta magát az új apafigurára, aki azonban egyáltalán nem törődik vele. 2008-ban népszavaztak a vizitdíjról, amikor is Orbán azt harsogta, „a reform pusztán a lakosság kifosztásának fedőneve, az egészségügyben nem reformra, csupán több pénzre van szükség”. Aztán így jártunk.

Úgy jelesül, hogy az elmúlt nyolc év múltával Orbán most már tizennégy éve van hatalmon, és mint annyi mindenben, ebben sem azt tette, amit előtte ígért, hanem mindennek majdnem épp az ellenkezőjét. Így történhetett, hogy a vizitdíj leszavazása után tizenhat évvel az egészségügy a szemünk előtt omlik össze, mert Orbán nem tett bele több pénzt, hanem nominálisan éppen sokkal kevesebbet, ami ide vezetett.

Viszont, mint már utalgattunk rá, nem csak az egészségügyről van szó. Úgy általában is a lerohadás állapotában van az ország, mert sehová sem tettek bele sem szakértelmet, sem lóvét, így föltehetnénk Orbán kedvenc kérdését, „hol van a pénz”, de most már neki címezve. Illetve kérdeznünk sem kell igazán, mert a választ tudjuk: a zsebében. Jobban mondva a cimborák zsebében (is), meg templomokban és stadionokban. Etc.

Most alakult ki az a helyzet, amikor a rendszerszinten kábított népek, akik abban a bamba tudatban éltek eddig, hogy nekik ez az egész azért jó, mert a multi nem viszi ki az országból a pénzt, azzal kell szembesüljenek, hogy viszont az állam oda sem teszi bele, ahová a kötelessége volna, és ez a játék már szó szerint a bőrére megy. Bár jöhet még olyan narratíva, ha a baloldal lenne hatalmon, már kórház sem lenne, és minden bizonnyal lesz majd kísérlet erre is.

Mégis az a kérdés, hogy az élethez való vak akarat (lásd: Schopenhauer) van-e annyira erős a mimagyari organizmusokban, hogy legalább a szemüket felnyissa, vagy már oly mértékű az elhülyülés, hogy ez is mindegy. Erre utaló jelek már voltak a járvány és az elszenvedett negyvenezer halott idején, de akkor is mindenki azt hitte, ő nem kerül sorra, mint ahogyan most is ebben lehet a bizalom. Így fogunk mind megdögleni.