Orbán kereskedik

Uszkve – kis föllel – huszonegy milliárd forinttal tartozik a magyar állam (vö.: Fidesz) a Pfizernek Covid-vakcinákért, amit nem akar kifizetni, holott az árut megkapta. Már a megrendelés is mesébe illő történet, ugyanis ezek uniós közös beszerzésű oltóanyagok voltak, amelyből Orbán először nem kért, mert tele volt a spájz orosz-, és kínai löttyel. Csak, amikor bebizonyosodott, hogy azok nem mindenkinek adhatók be, szó szerint visszakönyörögte magát a közös buliba, és innen kezdődik el a történet.

Nem is az alapsztori az érdekes, hanem a magyar állam (FideszOrbán) indokai és kommunikációja, illetve az a mód, ahogyan amúgy a járványt mindeközben kezelték, és mégis ide jutottak. A vakcinákért azért nem akar fizetni a magyar fél, mert (sic) azok közös uniós beszerzését korrupció gyanúja lengte körül, erre a vásárlásra őt elmondása szerint rákényszerítették (lásd: visszakönyörgés), illetve, mert a dumájuk szerint abban az időben az orosz-ukrán háború kiürítette a kincstárat, mert minden pénzt a menekülőkre költöttek.

Szó szerint az írták a Pfizernek, hogy „sajnálatos módon az ukrajnai konfliktus gazdasági és társadalmi következményei nehéz helyzetbe hozták az Ukrajnával szomszédos államokat, így Magyarországot is, hiszen el kell látnia a háború elől hozzájuk menekülőket”. – Ez nagyon szépen hangzik, csak sajnos, tudjuk róla, hogy ordas hazugság, ahogyan az is, amikor Szijjártó azzal hőbörög, hogy kies hazánk másfél millió ukránt menekültet fogadott be, mert az országon való gyors áthaladás is befogadásnak minősül ezek szerint.

Idézünk még a Kormányzati Tájékoztató Központ szövegéből is, amit a propagandasajtó számára kiadtak, ami ez: „az Európai Bizottságban a Pfizer-beszerzéseket a korrupció gyanúja lengte körbe, nyilvánvaló, hogy ezeket a vakcinákat feleslegesen nagy mennyiségben rendelték meg és kényszerítették a tagállamokra”. Az elébb az ordas hazugság kifejezést használtuk, most sem tehetnénk egyebet, így hát ezúttal hallgatunk, hogy maradjon jelzőnk a továbbiakra is. Mert fel kell idéznünk a magyar járványkezelés pár aspektusát.

Előtte azonban még annyit, hogy annak idején a Pfizer felajánlotta a szegény, koldus Magyarországnak, heti részletekben is fizethet, de azt állították, annyira nyomorult az eklézsia, hogy erre sem futja. No most, ha egy államnak nincsen huszonegy milliárd forintja, ott elég nagy a baj, de, ha belegondolunk, mindeközben mi folyt az országban, akkor rá kell jönnünk, ennek a nemfizetésnek egészen más okai voltak. Illetve csak egy hatalmas, hogy ezen a bolton nem lehetett senkinek sem meggazdagodni a sleppből.

Mert emlékszünk még abból az időből a fürkészésekre és portyázásokra, illetve azok eredményére is. Minden különösebb részletezés nélkül egy tétel, az azóta is raktárban porosodó, s azokért háromszáz milliárdot minden további nélkül kifizetett lélegeztetők ügye, a kínai, orosz vakcinák, maszkgyártógépek, amikre mind jutott, s csak azért, mert azok nem szigorú, uniós elszámolású boltok voltak, és le lehetett szedni belőlük a sápot. Így megy ez minálunk, és eltelve nézegetjük az Unió, mint korrupcióval átitatott intézmény meséjét.

Úgy nagyjából itt tartunk most, amikor lehet, már kellene valami új oltóanyag, mert a kór mindenféle új variánssal kopogtat, ilyen körülmények között azonban kétes vállalkozás azoktól beszerezni, akiknek nem fizettünk, s akikkel perben állunk. Igaz, még akkoriban szó volt saját oltóanyaggyárról is, amivel mi leszünk a vakcinák fura urai, de ilyen gyár nincs sehol, és nem is lesz már soha. Viszont ezen a jogcímen is lehetett pénzeket zsebre tenni. Hogy mennyit, ki és hogyan az sem tudható meg ebből a távolból

Lehangoló történet azzal az untig ismert tanulsággal, hogy a magyar államnak (FideszOrbán) az ország lakossága a legutolsó gondja. Az első mindig is a haverok zsebének megtömése, majd az ehhez kapcsolódó hazudozás, és innen nézve világos, miért halt bele a járványba negyvenezer honfitársunk, akinek jó része megmenthető lett volna, ha akkor is nem a lopás járt volna a fideszfejekben. De, hogy ehhez képest megy a rinyálás, nincs pénz kifizetni a megkapott vakcinákat, ez nem mindennek az alja, hanem valami annál is borzalmasabb.  

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Orbán kereskedik
  1. polyvitaplex szerint:

    Jellemző, hogy a Pfizer minket nyaggat, ahelyett, hogy elvennék Karikó Katalintól, amit a Nobel-díjjal kapott.

  2. Bogomil szerint:

    Fizessük ki lélegeztetőgéppel…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum