Orbán két macska volt

„Nem lehet hazugságban élni” – jelentette ki Orbán Viktor a Századvég folyóirat harmincadik születésnapi konferenciáján, ami alcímként a szuverenitás szót viselte, talán a mostani irány miatt nem egészen véletlenül. És bár már nagyon sokszor gondolta azt az ember, egyáltalán nem érdemes foglalkozni azzal, amit ez az alak a kappanhangján és ajkait nyalogatva nagyon gyakran előad, erre azért már fölkapta a fejét, hogy nocsak.

Mert azonmód, mint valami villámcsapás hasított belé az, ami az idézett mondatból következik, hogy akkor ezek szerint maga Orbán Viktor immár nem is él, ha egyszer hazugságban nem lehet. Mert a szemünk előtt fetreng abban már három évtizede, mostanában azonban egyre inkább súlyosbodóan. Még továbbá az is elhangzott ezen a jeles eseményen, hogy „a liberálisok az új kommunisták”, ami azért már döfi.

Ránéztünk ezen a ponton a Liberális Internacionálé hajdani alelnökére, aki Orbán maga, immár viszont a sokadik alakban. Konzervatívból kereszténnyé, majd illiberális fasisztává alakulva át, és képes azt a szemünkbe mondani, hogy hazugságban élni nem lehet. Holott az a buborék, amit magának kialakított, amiből képtelen kilátni, a hazugság maga, ezért bátorkodtunk megjegyezni, hogy a saját maga által kreált definíció szerint voltaképp nincsen is.

Ennek ellenére vagy tán éppen ezért ez a beszéd, illetve kinyilatkoztatás valójában egy pályaívet rajzolt önmagáról, így az országról is, ami a hazugság maga. S ha kéretlen kelletlen foglalkozunk vele, az azért van, mert ez az alak tulajdonképpen Magyarország, bármennyire is szomorú ezt megállapítani. Ellent vetni ennek a kijelentésnek ugyan lehet, ám, ha alaposabban belegondol az én nyájasom, kettőt lépni nem tud, ahol ne lenne ott a sajnálatos lenyomata.

A sötét árnya vagy árnyéka inkább. Ilyképp, amikor e beszéd kapcsán is megállapítjuk majd Orbánról azt, amit, akkor saját magunkról is készítünk jellemrajzot úgy, hogy voltaképp azok sem mi vagyunk, így a skizofrénia halmozott esete forog fenn dolgozatunkban, mint a szürreális Magyarország képe-mása. Mert összességében az a lehangoló kép, hogy a magyarok nagy része istenként tiszteli ezt a kétséges állagú alakot, a bizonyítvány tehát közös.

Hogy azzal, amit majd alább slágvortokban megmutatunk egy meghasadt elméről, magunkat jellemezzük, hiszen miattunk van hamarosan másfél évtizede hatalmon, mi juttattuk oda, mi tartjuk ott, és nekünk mond ilyeneket: „Akik liberális hegemóniát akarnak, azok történelmi értelemben kommunisták”. Mondhatnánk erre az igazat, miszerint, akik konzervatív hegemóniát akarnak, azok történelmi értelemben nácik. De ennek se lenne semmi értelme.

Hogy e beszéd alapján Orbánnak minimum két énje van, az most már teljesen világos. Kiderült, hogy a kommunistákat elkergették, miközben a 80-as években csak estefelé merte hangosan kimondani, hogy utálja a kommunistákat. Kérdés, mit mondott nap közben. Egészen fura módon, miközben azt a képet erősíti egyrészt, hogy ő zavarta haza az oroszokat, most vallomásként elhangzott ez: „Vivát Gorbacsov!” – hogy az embernek elkerekül a szeme is.

Nagy malomkeréknyire, de akkor még inkább, amikor emlékszünk, nem is oly rég még 2032-ig tervezett hatalmon maradni, ezúttal, ebben a beszédben viszont az is elhangzott, a „szocik” mást sem csinálnak, mint ugrálnak a milliárdosság és a politika között egyetlen szándékkal, hogy hatalmon maradhassanak. Holott, ha körülnézünk, azt látjuk, a hatalom közelében sincsenek. Esélyük sincsen oda jutni, maradnak tehát ezek szerint milliárdosok.

Hallottunk arról, hogy Orbánék már akkor közölték a Molotov-Ribbentrop paktumot annak bizonyítására, hogy a nácik és a kommunisták fölosztották maguk közt Európát. Hogy ezzel mire akart utalni a költő, azt nagyon nagy homály fedi, egy bizonyos csupán, óriási a káosz a manus fejében. Ha csak játssza a hülyét, akkor is, mert ennyi blődséget nagyon kevesen szopnak be. De ez is visszhangtalan, tehát bekerül a köztudatba a mindent is tudó vezér képe.

Nem lehet hazugságban élni – jegyezzük ezt meg azért, és ha volna olyan, akinek az orra alá lehetne dörgölni, szíves örömest meg is tennénk, s ha azt mondanák ez az írás is voltaképp az, lehangoltan kell közöljem: a rossebeket. Magunknak dúdolgatjuk az évtizedes mesét, Orbán pedig építi a lufiját, írja át a múltat, még saját magát is, hogyha találkozna fiatalabb önmagával, tán pofán is köpné azt az alakot, de ez sincsen. Semmi sem igaz, ezért értelemszerűen már minden is.