Minden egyben egy földúton

Tokajban átadtak egy dűlőutat. Nem egy vaszisztdasz az átadási-avatási, pláne, hogy rezesbanda és ökumenikus mise sem volt a helyszínen. Viszont földút volt, és heten fogták a nemzeti szalagot, sőt még mosolyogtak is a kamerába bele, mint akik enkezükkel hozták el a XXI. századot a messzi vidékre, amitől majd jobb lesz a megvédett magyar családoknak. Amúgy a hercegkisasszony, tudják, a szaros pelenkás nemrégiben vásárolta fel a fél vidéket, ilyképp gondolhatnánk azt is, ő kapta a földutat, ha jönne szemrevételezni a birodalom ezen szeletét és a napszámosokat.

Név nélkül felsorolva ott mosolygott a tűző napsütésben két polgármester, egy vármegyei közgyűlési elnök, két fejlesztési tanácsi elnök, egy államtitkár és egy miniszter, aki viszont maga volt Gulyás Gergely, mert a jelek szerint ő mostanában mindenhol ott van. Ám nem azért említettük őt név szerint, mert különösebb érdemei volnának, ugyanis ugyanolyan porbafingó kis organizmus, mint a többi hat, ellenben ő mondta meg a tutit, hogy miért örülünk egy földút átadásának, és miért voltak ezen ott rajta kívül még hatan, potentátok, illetve a híriroda a sürgölődő fotóssal.

Gulyás Gergelynek egyébként nem igazán kellene megszólalnia, főleg nem mostanában, mert az elmúlt napokban láttuk, mik bírnak kijönni belőle, mint ahogyan egyébként ez alkalommal is. Ez a dűlőút-bekötőút-földút ugyanis az ő tálalásában nem egyéb, mint „a dűlőút átadása jól szimbolizálja azt a fejlődést, amelyet Tokaj-Hegyalja és Tarcal elért, az ott elindult fejlesztések pedig bizonyítják, hogy a térség gyorsan fejlődik, ugyanúgy, ahogy az ország egésze”. És itt megállunk egy szóra tanár úr, mert szimbólummal találtuk magunkat szemben. Ez pedig olyan valami, ami mutatja az esszenciát, a kivonatot mégis messzeringóan.

Ránézésre ez az út nem egyéb, mint amit az évtizedek (századok) alatt arra járó munkások, lovaik, teheneik, mostanában traktoraik kitapostak a löszből, most pedig ráeresztették a Józsit a tolólapátossal, és máris kész volt a fejlődés és a jövőbe vivő biztos út. Ami egyébként, majd elfeledtem, három és fél kilométeres, viszont arról nem kaptunk információt, Mészáros építette-e méterenként pár milliárdért, de nem is ez a lényeges, hanem a rohamos fejlődés maga. Hogy ez a földút mutatja Gulyás szerint az országban végbemenő folyamatokat, ez azonban olyan, hogy jön egy tavaszi zápor, és huss, elmossa az egészet.

Olyan fejlődés ez, ami az egész országra jellemző, idézzük meg még egyszer Gulyás szavait, és az a különös helyzet áll elő, hogy most az egyszer nem hazudik, pedig nagyon akart volna. Nem ragoznánk tovább ezt az ingatagságot, hanem inkább azon mélázunk egy pöttyet, hogy miért mentek oda ezek hatan, miért vigyorognak teli pofával, és, hogy komolyan gondolják-e ezt az egészet. Mostanában amúgy is kétségek gyötörnek, hogy amiben élek, az egy rossz álom-e, vagy egy rosszul megírt színdarab, mert életnek kevéssé nevezhető. Ez az én egyéni nyomorom, az viszont már nem, hogy a hercegkisasszony a földesúr ezen a tájon.

Ők hatan pedig azért mutatják olyan nagy rössel ezt a nyomorult utat, hogy dokumentálva legyen, ők ott voltak, ők örültek, sőt, még tán az érdemüknek is tudják be a Józsi tolólapátosát. Amit látunk, az egyébként egy kabaréjelenet, a szerző, ami maga az élet, azt mutatja, milyen mélységekig képes süllyedni az ember a végtelen szervilizmustól és szolgalelkűségtől, eközben miképpen veszíti el a kapcsolatát az amúgy is illékony valósággal, s hogy végül ez a kép, ahogyan hatan ott idiótán vigyorognak, hogyan kerül be a lapokba győzelmi jelentésként.

Mária néni az otthonkájában pedig örül a megyei kesmában látva az újabb diadalt. Mielőtt szokás szerint az történne, hogy kapna az ember a képibe, miért ezzel foglalkozik, amikor vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, akkor arra azt lennék kénytelen felelni, az lehet. Ámde olyan, amiben ilyen sűrűségben és mélységben mutatkozik meg a rendszer pitiáner primitívsége, máma csak ez az egy, amiben benne van minden nyomor. Minden hazugság és az összes bő gatyás társak. A jövőbe vivő, hatan felavatott földút, mint boldogságunk záloga. No meg az észveszejtő fejlődésé. Mondja valaki, hogy ez nem delikát, mert bizony az.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Minden egyben egy földúton
  1. repulo szerint:

    Vazze!
    177143-Ft. volt métere.
    Gondolom, a következő fejlesztés egy szekérgyártó manufaktúra lesz 30 milliárdos vissza nem térítendő állami támogatással.

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Ha tennénk el itt „Nyugaton” időkapszulát, ez bizony benne lenne..🙃
    Amúgy kezd körvonalazódni egy ötlet, egy adekvát válasz a kétszáz-valahány üres oldalas náci-fasiszta agyszörnyre.
    Ugyananyi oldallal fényképek , oldalanként kettő . Felül a mai valöság az Avas ltp-től az Ormánságig,, alatta meg Hatvanpusztától a paripák vízágyáig…
    Ütős egy könyv lenne az biztos..🙃

  3. Skyraider szerint:

    „177143-Ft. volt métere”. Az igazi rémálom definíciója: Amikor üvöltve ébredsz, de rájössz hogy nem is aludtál. Ez, itt és most…. 🙁

  4. Tom Sawyer szerint:

    Csak beugrott. Asszem pont a Fatornyosotokban vízcsapot is avattak pár éve.. Azt is felkapta a Kesma nem ?!
    Amúgy meg, mi pontosan tudjuk miről van szö. Az emberek meg úgy se járnak Tokajon. Se gyalog, se mercedesszel.. Hanem a nyugat !
    Hát most nem lennék a bőrükben…🤣🤣

  5. V.A. Lucky szerint:

    „Néha azon töprengek, hogy nem vagyok még elmegyógyintézetben. Aztán körülnézek, és arra gondolok, mi van, ha mégis?”

  6. Tom Sawyer szerint:

    Jaajj, lemaradt, hogy kicsit porosabb, kicsit sárosabb, dee a miénk !!
    Viszont Brüsszelt azóta sem irigylem..🤣

    Bocsi 🤣

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum