Sprickoló tömegek

Testőrökkel úszta át a Balatont Novák Katalin. A százezres úszódressz, és a nyilatkozat után, miszerint „Balaton-átúszás csak itt, Magyarországon van” – amitől az embernek tátva marad a szája, mennyire lényeglátó ez a mi Katikánk -, hogy fogdmegek úsztak mellette a hűs habokban, sőt, egy csónak is követte őt nagyobb baj esetére, nem lepődünk meg. A nagyság ezzel jár. Már csak arra lennénk kíváncsiak, amit soha nem tudunk meg, hogy köréje milyen sugarú kört húztak a testőrök, hogy a tömegek ne sprickolják le őtet, mint Bástya elvtársat az uszodában.

Tán két hete nagy viharok voltak Ausztriában, ahol Alexander Van der Bellen államelnök magában kucorgott egy vasúti kupéban, a sínekre pedig fák dőltek, így órákra ott is rekedt. Később tűzoltók szabadították ki szorult helyzetéből. Nagy valószínűséggel ő már harminc évvel ezelőtt is így utazott, és a jövőben is így fog. Mi, itt a keleti végeken mindig elcsodálkozunk azon, ha bármely más, hanyatló nyugati ország közjogi méltósága a boltban beáll a sorba, és nem hegesztik le csatornafödőket amerre jár s kel a hazájában.

Rosszmájú magyarok, akik egy kicsit sem tisztelik az arra egyébként méltatlan helyi „nagyjainkat”, azon morfondíroztak Novák rohadt drága úszódressze kapcsán, hogy vajon golyóálló volt-e, mert azon sem lehetne csodálkozni. Mindig érdekes és lehangoló megfigyelni, ahogyan elnyerik – Orbán kiosztja nekik – a magas hivatalt, miképpen emelkednek el a szaros anyaföldtől, egycsapásra feledve el, honnan jöttek, s tán arról is, hogy ugyanúgy luk van a seggükön, mint a farhátat majszoló Mária néninek és sorsosainak.

Keveredni, közelébe kerülni a „népnek”, amelyből vétettek, innentől fogva nem lehet, és nem is akarnak. Adódik tehát a kérdés, vajon mi az a különös érdem és érték, ami elkülönülésüket önmagukon kívül igazolja, s honnan veszik a késztetést és egyben merészséget, hogy elitnek képzeljék magukat. Legfőképpen pedig honnan jön az alattvalói lét azon tudata, amely úgy tekint rájuk, mint akiknek joguk van tőlük különb életet élni, holott létük – Nováké is – a végeredményt tekintve teljesen haszontalan.

Kettőn áll tehát a vásár. Mi termeljük ki magunk közül csodálatunk tárgyait, akik viszont azonmód feledik, hogy szolgálniuk kellene, helyette pedig valami arisztokratikus gőg alakul ki bennük. Előjogokat képzelnek maguknak, mint Bástya elvtárs, aki miatt ki kellett volna üríteni az uszodát, s hogy ez nem történt meg, a jegyszedő bánta, akinek az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt, mint emlékezhetünk. És be is vallotta. A lényeg azonban a mind nagyobb távolság a nép egyszerű gyermekeitől.

Alexander Van der Bellen példája nem azért furcsa számunkra, mert megtörtént, hiszen egészséges társadalmakban ez lenne a természetes, hanem arra int, ha ez nem így van, akkor valami baj van a berendezkedésben nem csak felül, de alul is. Akik nem érettek a demokráciára, úgy tekintenek a vasúti kupéban kucorgó államelnökre, mint valami kiállítási tárgyra, egyedi darabra, aki valami különös módon él, pedig nem is kellene neki. Volna rá hatalma, hogy ne így tegyen, de ő ezzel a hatalommal nem kíván élni. És ott nem is csodálkoznak rajta.

Mi viszont igen, ami fölöttébb szomorú. Számunkra az a természetes, hogy „nagyjaink” kordonok mögé zárkózva élik életüket, ami mögött biztonságban érzik magukat, és ugyanígy virtuális kordonokat hoznak létre pénzből, törvényekkel, hogy a ketrecükön belül azt csináljanak, amit csak akarnak. Minél nagyobb gazemberségeket, az elzárkózás annál hermetikusabb, míg a kör végül teljesen bezárul, és az „elit” totálisan elszakad a valóságtól, a választóit hírből sem nagyon ismeri, viszont nekik így is jó.

Amikor a kettőn álló vásárról beszéltem, erre gondoltam, amihez viszont hozzá kell tenni azt is, hogy minden hatalom annyit engedhet meg magának, amit az alul lévők megengednek neki. Így tehát hiába okoz nekem hányingert, hogy Novák testőrök körében úszkált a Balatonban, ha a többiek örömmel konstatálják, milyen ügyes ez a mi Katikánk, hogy még úszni is tud, s főképpen ilyen sokat. Ők nem csodálkoznak azon sem, amikor kocog és kajakozik elnökként távoli országokban, illetve színészekkel fotózkodik.

Mert képtelenek belátni, hogy ez neki nem jár, hogy a hivatala nem erről szól, illetve kellene szólnia, hanem valami egészen másról. Nem arról, hogy a mi pénzünkön parádézzon fogait mutogatva, miközben megóvják őt a sprickoló tömegektől. Olybá tűnik tehát, hogy a felül lévők képesek ezen a régi módon „kormányozni”, az alul elhelyezkedők pedig képesek a régi módon – így – élni. Következésképp nem alakult ki Lenin forradalmi helyzete, és elnézve a dolgokat, kies hazánkban soha a büdös életben nem is fog.