Petiminiszter forródrótja

„És most megindulok Kínába” – így zárta Petiminiszter tegnapi sajtótájékoztatóját, mintha valami tank volna vagy rohamcsapat, amely elkezd dübörögni. Ezt a sajtótájékoztatót szinte már szokás szerint egyébként kizárólag fideszbaráti lapok „újságíróinak” tartotta a külügyminiszternek csúfolt petiminiszter, feltehetőleg azért, mert a másfajta újságírók valószínűleg kérdésekkel provokálták volna, és hová vezetne ez, ahogyan Mrs. Lipton szokta zárni bölcsességeit a Csengetett Mylordban. Pedig lett volna mit kérdezni petiminisztertől, aki először szólalt meg Prigozsin kabaréba fulladt villámforradalma után.

Voltaképp azt tudtuk meg, kézben tartotta a dolgokat, petiminiszter már minden kimenetelt ismert, már akkor, amikor még az érdekeltek sem, megengedőleg szinte azt sejtette, ő rendezte el a dolgokat. Megazisten a tulurszaros életben, jegyezzük meg ezen a ponton első kifogásként. És látjuk ám, hogy azért kellett baráti újságírókkal találkoznia kizárólag, hogy ott élesben ne hangozhassék el mindez, és hősünk ilyen kiskakasként zárhassa a monológját, ahogy zárta, hogy akkor ő megindul Kínába. De, hogy miért, azt sem kötötte a barátok orrára, ők meg nem kérdeztek, mert nem úgy dresszírozták őket a NER-ben.

Így csak a képzeletünkre hagyatkozva gondoljuk azt, hogy Kínából hazatérve egy újabb akkumulátorgyár lesz petiminiszter zsebében, mert mostanában ez a bolt. Régebben a lélegeztető volt, abból is rohadt jól jöttünk ki, és most feltartom a kézzel írott szarkazmus táblámat, hogy egyértelműsítsem a dolgokat. Két napja azonban azon törtem a fejemet, hogy amikor Oroszországban elkezdett zúgni a történelem, s azt hittük rövid időre, rehabilitálják az Auróra ágyúit, tehát totális lesz a fölfordulás, a kupleráj, mondhatni, miért kussolt a Karmelita, Orbán elvtárs petiminiszterrel az oldalán, de tegnap kiderült. Megszületett a sztori.

Mert és ugyanis a baráti „újságírók” azt hallhatták hősünktől, hogy „hamarabb tudott a Prigozsin-lázadás megoldásáról, mint ahogyan azt az érintettek nyilvánosságra hozták”. Erre tényleg nincsen jobb szavunk, mint a bejáratott delikát, arra pedig még inkább, amit magyarázatként hallottunk – illetve hallottak a baráti „újságírók” -, hogy miszerint hősünk a világzúgató események alatt egyfolytában „szorosan figyelemmel kísérte az eseményeket”, és folyamatosan egyeztetett a következőkkel: Denisz Manturov orosz miniszterelnök-helyettessel, Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, Szergej Alejnyik belarusz külügyminiszterrel.

Mindez kérdéseket generál a mi bensőnkben. Az tolul fölfelé elsőként, hogy vajon nem vagyunk-e a NATO és az EU tagja, nem ennek a két szövetségi rendszernek – az immár – páriái volnánk, következésképp nem velük, az ő képviselőikkel kellett volna illem és praktikum szerint konzultálni és tartani a kapcsolatot, mint azokkal, akiktől amúgy óva intenek éppen ők, s ennek nem egyszer már hangot is adtak.  A magunk egyszerű módján tesszük fel azt a kérdést, amit ott és akkor a baráti „újságíróknak” kellett volna, hogy mi az anyám valagát egyeztetett petiminiszter az oroszokkal, s főleg a belaruszokkal, amikor kezdett rengeni a föld.

Még az is lehet, hogy petiminiszter hazudik, és nem diskurált ő senkivel, csak gyártja itt az ellenőrizhetetlen legendákat, hogy történelmi nagyságát bizonyítsa. De, ha nem így történik, az még nagyobb gond, hiszen újabb bizonyíték arra, hová húz országunk. Nem oda, ahonnan mostanában a pénzt reméli. Mert és ugyanis hősünk is nekilátott annak, mint amiről tegnap Deutsch kapcsán értekeztünk, hogy az Unió az ukránoknak adja a mimagyarok pénzét. De innentől fogva azt is megkérdezhetnénk a baráti „újságírók” helyett, mit vár petiminiszter, kinek adják a lóvét, ha ők ellopják, plusz még az ellenséggel kollaborálnak is.

Mert, ha ez a diadalmi jelentés és a fontosság bizonyítása, hogy petiminiszter úgy tényező, ahogyan most előadta, a fehérorosz-orosz seggnyalós vonallal, nem egy jeles bizonyítvány a világ normálisabb felében. Arról már nem is beszélve, hogy a békeóbégatás is szintet lépett – ha lehet még ilyet -, amikor a mi idiótánk kijelentette: „Az orosz–ukrán eseményeknek nincs harctéri, csak diplomáciai megoldása… Azokat terheli a felelősség, akik a katonai megoldást a diplomáciai megoldás elé helyezik”. – Nem mondod, petiminiszter, álmélkodunk a baráti „újságírók” helyett, és szintén helyettük kérdeznénk is.

Mégpedig azt, a hétvégi forródróton az oroszoknak és fehéroroszoknak is említette-e ezt a lehetőséget. Azt mégpedig, ha Putyin úgy diplomáciai megoldásként kitakarodna Ukrajnából, máris nem lenne szükség „harctéri megoldásra”. De nagy valószínűséggel petiminiszter ilyet nem tett, helyette az Uniót szidja, mint aki katonai megoldáson gondolkodik. Putyin viszont ezek szerint nem. Ilyeneket delirált hősünk, és ezeket a lázas víziókat már fölösleges is elemezni, mert magukért beszélnek. Mindezek után pedig petiminiszter a milyen faszagyerek vagyok hamis tudatával felböfögte: „És most megindulok Kínába”. – Hát, indulj, cseszd meg.