Kis, magyar pacalnacionalizmus

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak” – fejtette ki mindent összefoglalón Felcsúton, a világ közepén Németh Szilárd rezsipacalbiztos azt, amit egy főzőversenyről tudni kell. Ugyanekkor a soknevű kaszinóhonvédő miniszter is megnyilvánult orbáni fajunk felsőbbrendűségéről, aki meg „magyar kézbe magyar fegyvert” követelt, és ezen a ponton annyira magyar lett minden, hogy Somoskőújfaluban megjelent egy trianoni búsongás húszmillióból.

Ez azonban Hadházy képviselő bemutatásában abból áll, hogy kivágtak néhány fát, két tenyérnyi, rézből készült táblára ráírták, hogy rendületlenül, a kivágott fák helyén pedig kövekből kiraktak egy kövekkel szegélyezett Nagy-Magyarország formájú virágágyást. Hadházy képviselő a húszmilliót siratja rámutatva arra, hogy ezt is ellopták. Magunk viszont kiegészítjük azzal, hogy a felcsúti főzőversenyen a térköveken karikás ustor bemutatót is rögtönöztek a pacalos embernek.

Sőt, az elkészülő ételeknek Petőfi életéhez kellett kötődnie abban a szelemben is, hogy szintén a pacalember filozófiájából idézve „az étkezés nemcsak testi, hanem lelki feltöltődés is egyben”. Ekkor viszont beláthatjuk, olyan szombatunk volt, mint régen már, vagy soha. Töményen tolták a képünkbe mindazt a setétet, ami a NER, innen csak a kedves vezető „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok” csatakiáltása hiányzott a totális kéjhez, de ne legyünk elégedetlenek. Közel álltunk hozzá.

Főleg, ha tudjuk, a szakácsok egy bazi nagy kereszttel ellátott teremben főztek, ilyképp valószínűleg keresztényi szellemben, sőt, az egész Kárpát-medence magyarjai főztek magyar ételeket magyarul magyaroknak. Mintha a somoskőújfalui virágágyásban szorgoskodtak volna egyenesen, a kivágott fák helyén kövekkel szegélyezve. Annyi így az élmény, hogy nem is tudjuk, hová nyúljunk a pacalnacionalizmus zsíros böfögésében, de a rezsiember tételmondata megteszi elmélkedési minimumnak, noch einmal, labancul.

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak.” Milyen mást akarnának, viszont nem is olyat, mint amilyenre Németh et. gondol. Illetve pontosítanánk, ő nem gondol semmire, mert ilyen tevékenységre alkalmatlan, sokkal inkább a maga egyszerű módján fejezi ki a kedves vezető nácifasiszta elképzeléseit a magyar élettérről, a másokkal nem keveredő fajunkról. De, ami a delikát, hogy már a zabálással is meg lehet ezt tenni. Zsíros a szájunk, pattog a karikás ustor, mi vagyunk a magyar übermensch, Mária köldökén terelgetve a nyájat.

Magyar bélbe magyar pacalt, magyar kézbe magyar fegyvert, így kapcsolódik össze zsíros testünkben militáns lelkünk. Aki nem ilyen, az nem magyar, hanem romkocsmai libsi, akiktől viszont a Mi hazánk, a Fidesz betétcsapata vissza akarja foglalni a pesti belvárost, mint azt voltak szívesek kifejteni. Innen nézve nem véletlen, hogy a magyar szélsőjobb – ami csak a nevében az, mert a Fidesztől jobbra már csak egy szakadék van – azon siránkozik, nem tud mondani semmit, mert minden náci ideáját elvette a NER.

És még lopnak is. Mert ránézve a somoskőújfalui virágágyásra, nehéz abban nyomát találni akármilyen ráfordított pénznek, ha csak el nem vetették, mint Pinokkió aranyát, hogy kikelve aranyat termő fa növekedjék belőle. De a NER-nek ilyenje már van, mégpedig momentán az Unió hiányában éppen te, akinek az adójából mindezt a böszmeséget elő lehet adni. Te pedig szájtátva nézed. S ha nem is a gyomorforgás alapján, mint az elvárható volna némi maradék öntudattal, hanem csudálkozva, mint egy másik, álombéli világot.

„Nagyon fontos találkozási pont a fehér asztal mindannyiunk életében” – tesszük ide mintegy búcsúzásként még a magyar pacalfilozófia tételmondatát a rezsiember készletéből, és ettől is elámulunk, mint már évtizede mindentől, hogy mi folyik itt. Ez, és genderezés, családozás ebben a kis csokorban még nem is volt. Szerencsére, tesszük hozzá. Mert, ha lett volna, szóhoz sem jutottunk volna, de nagy erőfeszítéssel még igen, ebben az észveszejtő tempóban azonban nem tudni, meddig. Tán míg el nem fehérül a száj is. Addig.