Kis, magyar pacalnacionalizmus

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak” – fejtette ki mindent összefoglalón Felcsúton, a világ közepén Németh Szilárd rezsipacalbiztos azt, amit egy főzőversenyről tudni kell. Ugyanekkor a soknevű kaszinóhonvédő miniszter is megnyilvánult orbáni fajunk felsőbbrendűségéről, aki meg „magyar kézbe magyar fegyvert” követelt, és ezen a ponton annyira magyar lett minden, hogy Somoskőújfaluban megjelent egy trianoni búsongás húszmillióból.

Ez azonban Hadházy képviselő bemutatásában abból áll, hogy kivágtak néhány fát, két tenyérnyi, rézből készült táblára ráírták, hogy rendületlenül, a kivágott fák helyén pedig kövekből kiraktak egy kövekkel szegélyezett Nagy-Magyarország formájú virágágyást. Hadházy képviselő a húszmilliót siratja rámutatva arra, hogy ezt is ellopták. Magunk viszont kiegészítjük azzal, hogy a felcsúti főzőversenyen a térköveken karikás ustor bemutatót is rögtönöztek a pacalos embernek.

Sőt, az elkészülő ételeknek Petőfi életéhez kellett kötődnie abban a szelemben is, hogy szintén a pacalember filozófiájából idézve „az étkezés nemcsak testi, hanem lelki feltöltődés is egyben”. Ekkor viszont beláthatjuk, olyan szombatunk volt, mint régen már, vagy soha. Töményen tolták a képünkbe mindazt a setétet, ami a NER, innen csak a kedves vezető „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok” csatakiáltása hiányzott a totális kéjhez, de ne legyünk elégedetlenek. Közel álltunk hozzá.

Főleg, ha tudjuk, a szakácsok egy bazi nagy kereszttel ellátott teremben főztek, ilyképp valószínűleg keresztényi szellemben, sőt, az egész Kárpát-medence magyarjai főztek magyar ételeket magyarul magyaroknak. Mintha a somoskőújfalui virágágyásban szorgoskodtak volna egyenesen, a kivágott fák helyén kövekkel szegélyezve. Annyi így az élmény, hogy nem is tudjuk, hová nyúljunk a pacalnacionalizmus zsíros böfögésében, de a rezsiember tételmondata megteszi elmélkedési minimumnak, noch einmal, labancul.

„A magyarok magyar Magyarországot akarnak.” Milyen mást akarnának, viszont nem is olyat, mint amilyenre Németh et. gondol. Illetve pontosítanánk, ő nem gondol semmire, mert ilyen tevékenységre alkalmatlan, sokkal inkább a maga egyszerű módján fejezi ki a kedves vezető nácifasiszta elképzeléseit a magyar élettérről, a másokkal nem keveredő fajunkról. De, ami a delikát, hogy már a zabálással is meg lehet ezt tenni. Zsíros a szájunk, pattog a karikás ustor, mi vagyunk a magyar übermensch, Mária köldökén terelgetve a nyájat.

Magyar bélbe magyar pacalt, magyar kézbe magyar fegyvert, így kapcsolódik össze zsíros testünkben militáns lelkünk. Aki nem ilyen, az nem magyar, hanem romkocsmai libsi, akiktől viszont a Mi hazánk, a Fidesz betétcsapata vissza akarja foglalni a pesti belvárost, mint azt voltak szívesek kifejteni. Innen nézve nem véletlen, hogy a magyar szélsőjobb – ami csak a nevében az, mert a Fidesztől jobbra már csak egy szakadék van – azon siránkozik, nem tud mondani semmit, mert minden náci ideáját elvette a NER.

És még lopnak is. Mert ránézve a somoskőújfalui virágágyásra, nehéz abban nyomát találni akármilyen ráfordított pénznek, ha csak el nem vetették, mint Pinokkió aranyát, hogy kikelve aranyat termő fa növekedjék belőle. De a NER-nek ilyenje már van, mégpedig momentán az Unió hiányában éppen te, akinek az adójából mindezt a böszmeséget elő lehet adni. Te pedig szájtátva nézed. S ha nem is a gyomorforgás alapján, mint az elvárható volna némi maradék öntudattal, hanem csudálkozva, mint egy másik, álombéli világot.

„Nagyon fontos találkozási pont a fehér asztal mindannyiunk életében” – tesszük ide mintegy búcsúzásként még a magyar pacalfilozófia tételmondatát a rezsiember készletéből, és ettől is elámulunk, mint már évtizede mindentől, hogy mi folyik itt. Ez, és genderezés, családozás ebben a kis csokorban még nem is volt. Szerencsére, tesszük hozzá. Mert, ha lett volna, szóhoz sem jutottunk volna, de nagy erőfeszítéssel még igen, ebben az észveszejtő tempóban azonban nem tudni, meddig. Tán míg el nem fehérül a száj is. Addig.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Kis, magyar pacalnacionalizmus
  1. polyvitaplex szerint:

    A főzőversenyt megnyert fülöpszállási csapat a préselt malacarc névre keresztelte az ételkölteményét, de szerintem Szilárdnak egyáltalán nem préselt az arca.
    A kecskeméti Vincent Restaurant & Pastry csapata lett a második helyezett, de ilyen külföldi névvel én nem engedném őket rendes magyar ételeket főzni.
    A harmadik helyezett Csonkatányér nevű ételt sem értem, csonka tányér nem tányér.

  2. Hardik László szerint:

    Szilárd, meggyőződésem szerint Petőfi pohos hason
    Mása miként békét fingik

  3. Yeti szerint:

    Ezeknek a cipőjük orrára tükröt kell szerelni.
    Már ha látni akarják a saját töküket persze.
    Hogy nem fulladnak meg a saját zsírjukba?
    ps: Magyar seggbe magyar lóét, nna. 🙁

Hozzászólás a(z) polyvitaplex bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum