Áthallások és vonyítások

Az egyik budapesti iskolában az igazgató lefújta (betiltotta) a diákok március 15-i, ünnepi előadását, mert beszart. Az iskoláját féltette vagy csak saját magát, nem tudni és nem is érdekes, de az agyában bekapcsolt a Menyhárt Jenő (Bizottság) által megénekelt kopasz cenzor, és így cselekedett, ahogy. Indoka a látványos és lehangoló akcióra az volt elmondása szerint, hogy a gyermekek előadásában Petőfi „Akasszátok fel a királyokat” című versének szavalása során a refrén egy helyen „elnyelődött” úgymond, így Orbán Viktort lehetett odagondolni. Nem tudjuk, nem hallottuk az akusztikát.

Bár elnyelődés nélkül is előfordulhat ilyen baleset, ám ennek megakadályozására gondolatrendőrségre volna szükség, ilyenje azonban igazgató úrnak nincsen. „Ha ez kimegy, vége az iskolának” – mesélte még a lehangoló döntésről, s bár a tudósítások nem írják, magunk látjuk, amint reszket a lába, és csorog róla a jéghideg izzadság, ezért inkább a magunk részéről sajnáljuk szegény direktort, hogy ilyen országban kell élnie. Bár hozzá tesszük, hogy mi is ebben tengetjük magunkat. A diákok a döntés után forradalmat játszottak az iskolában, petíciót fogalmaztak, aláírásokat gyűjtöttek, ilyenek.

De ez nem az a nap volt, nem az az óra és perc, amikor ügyüket jóvégre vihették volna, az ünnepi műsor tehát elmaradt. És az iskola, valamint annak igazgatója így áll előttünk a kiábrándító képben, a gyermekek pedig találkoztak a valósággal, ahol majd felnőtt korukban elmesélik nekik, hogy az élet nem habostorta, Pelikán. Viszont, mivel ünnep volt, és épp március 15-e, a kedves vezető is adott műsort, s pont Petőfi szülőházánál, mert odaette a rossebb, ahol azt hozta a hallgatóság és az összes magyarok tudomására, hogy mindannyiunkban lakik egy kis Petőfi. Szép gondolat.

Ugyanakkor az is látszik, hogy az emlegetett iskola diákjaiban megbúvó kis Petrovicsot képen vágták, és hiába akarták volna elmondani, hogy akasszuk fel a királyokat, mert ettől mi állítólag indultunk volna Kiskőrösre ezt a miénket fölkötni. Így lehet elképzelni a félelmeket és reszketéseket mindkét oldalon, viszont az a kérdés motoz bennünk mindenképp, hogy maga I. Orbán V. nagykirályunk, amikor a tavaszi szélben Petőfit dicsőítette, végig gondolta-e, hogy épp a költő az ő fajtájával mit is csinált volna. De ezt sosem tudjuk meg, mert lekaszabolták őt az oroszok, amit viszont nagy királyunk elfelejtett megemlíteni.

Elhallgatva, szemlélve így az aktuális ünnepi delíriumot, az a benyomásunk támadt, hogy ott, Kiskőrösön a beteg épp Petőfinek álmodja magát. Olyan tulajdonságokkal ruházta őt fel, amit magának is szeretne tudni, de ez nem igazi nóvum nála. Emlékezhetünk, a futball vébé után Messinek képzelte magát, a pici embernek, aki meghódítja a világot, és az a lába előtt hever. Ezúttal Petőfi lett. Előfordulnak ilyen balesetek a betegség lefolyásában, ám ebben az egész történetben csak az a zavaró, ha ő álmodhatja magát világforradalmár költőnek, gyermekeink miért nem tehetik meg ezt. A szelleme elveszi a játékukat.

Ám ne higgyük, hogy a kisdedek móka nélkül maradtak ezen a napon. Úgy fogalmazhatnánk, annak képzelhették magukat, amit a hatalom megengedett nekik, s itt, minálunk, a fatornyosomban épp kicsi huszárnak. Viszont nem akárhogyan. Nálunk a soknevű honvédelmi kaszinós járt emelni az ünnep fényét és utat mutatni tévelygő lelkeinknek, de már maga a megemlékezés címe is beszédes volt: „Ágyúinkat ismét nyugat felé fordítjuk”.  No most, Buddhában testvéreim, engemet tessenek fölkötni, ha ebben viszont nincs ordas áthallás, csupán a másik irányba, amit viszont lehet ezek szerint.

Sőt, a mi itteni gyermekeink a nyugat felé fordított ágyúk képzelt tüze és robaja mellett papírcsákóban, forgatókönyv szerint kaszabolták le a szintén gyermek labancokat, ami előadást a megjelent potentátok, képviselők, kaszinós miniszter eltelve szemléltek, míg ugyane gyermekek pesti sorsosai megfoszttattak még a szavalás gyönyörűségétől is. Ebből is kitetszik, a mércék nem egyenlőek, a múlt, jelen és jövendő csak olyan lehet, ami megfelel a kurzus szája ízének, ami az, hogy a királyok megmaradnak vagy újjá születnek, kis katonáink pedig képzelt vérüket adják a XIX. századi NATO ellen.

Mindeme elképzelhetetlen történetek azonban nem egyebek, mint a hatalom romlottságának és perverzitásának újabb bizonyítékai, ahol az élet arról szól a birodalomban, hogy a dolgok egy ütemre járjanak, a gondolatok egy irányba mutassanak, valahová, a Kiskőrösön deliráló kedves vezető felé. Ami történik a NER-ben, az már beteges. Eddig is az volt, de a köznapok szürkesége és monotóniája elfedi rendre, azonban minden egyes ünnep – amikor mondani kell valamit – azt mutatja, kies hazánk száguld a semmi mélyén lapuló degeneráltság felé, amelynek legalján iskolaigazgatók reszketnek az életükért. Ez az, ami delikát.