Békevágy

Hetek, hónapok óta azt halljuk országunk fura uraitól, hogy azonnal békét kell kötni az orosz-ukrán háborúban. Mert ettől megszűnnek a szankciók, ránk pedig mindezek után madárdal és nem utolsó sorban Kánaán vár, ahol lehet majd cukrot is kapni. Mégpedig fillérekért. Ez a talpasoknak szánt üzenet, és akkor röhögnénk a legjobban – fokozva mostani virágos jókedvünket -, ha valóban megtörténne az elképzelhetetlen, Putyinból kisangyal válna, aki feledi az orosz birodalmi óhajokat, és nem gyilkolná tovább halomra az ukrán civileket. Kitörne az oly hangosan óbégatott béke, de itthon minden maradna a régiben.

Kiderülne ekkor, hogy nem a szankciók, nem a háború, hanem Orbán és a Fidesz alkalmatlansága miatt fázunk és éhezünk, a király pedig hirtelen meztelen lenne. És ekkor sietnének a segítségére az esernyővel kardozó matrónák, a CÖF és mindenféle elhülyített kitartottak, aztán felöltöztetnék bíborba és bársonyba csupasz egyetlenünket (tessenek csak elképzelni a decens képet). Ha ezen túl vagyunk, valamint annak belátásán is, hogy ilyesmi meg soha nem történhet, nekiláthatunk vizsgálni az óbégatást magát, hogy miféle békét akar Orbán, ha akar egyáltalán ilyesmit. Nem vagyunk annyira biztosak ebben.

Azért nem mégpedig, mert ez a mostani zavaros nagyon jó neki abban halászgatni, de nem is ez, hanem maga a pőre aljasság. Tegnap foglalkoztunk azzal az Orbán diskurzussal, amit az övéivel folytatott, s ami miatt ukrán oldalról elemi erővel küldték el szegény anyukájába, és teljesen megérdemelten. Senkiföldjének nevezte Ukrajnát, s emiatt az ukrán nacionalista érzések egész nemzetünket zavartak vissza az Urálon túlra, ahová szerintük valók vagyunk, de minderről már elmondtuk a keresetlen véleményünket nem tudva eldönteni azt, hogy miként az ukránok mondják, egyetlenünknek valóban ribancarca volna-e.

De nem is ez, hanem a többi. Háttérbeszélgetésnek nevezik azt a szeánszot, amelyen Orbán kifejtheti a világról alkotott különös elképzeléseit, s ebben elmondta, Putyin barátja egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a háborút, és éppen ezért nem is fogja. Orbánnal ellentétben ebben nem vagyunk annyira biztosak, mert a Második Világháború óta tudjuk, a dolgok nem is annyira a harctéren, sokkal inkább a hátország ipari termelése minőségén és mennyiségén dőlnek el. Ebből fakad, ha most a civilizált világ a barbárság ellen összefog fegyverszállítással, nincs kérdés a végkimenetelről.

Ilyen tudás birtokában viszont azt a kérdést kell feltennünk magunknak, mert Orbánnak senki nem meri vagy nincs módja rá, miféle béke az, ami után oly erősen áhítozik, és arra kell jutnunk, olyan, ahol Putyin beteges vágyai kielégülhetnek. Ukrajna egy részét megszállja, és egészen egyszerűen végleg Oroszországhoz csatolja. Az ott élő lakosság sorsát pedig az eddigi történések (Bucsa, Irpiny) mutatják, azaz, Orbán békevágya pár millió ukrán minden további nélküli vágóhídra küldését jelenti, ami ebben a formában nem, hogy nem elfogadható, hanem egyenesen ocsmány elképzelés. Ha lehet egyáltalán vízióról beszélni.

Éppen ezért, amikor Gulyás, Szijjártó és az összes többi a békéről visítozik, akkor ők is, akárcsak a gazdájuk, erről beszélnek, és ezt sem ártana azért tudatni velük. Az Orbánt az anyjába küldő ukrán kifakadásban az is szerepelt, hogy kies hazánk a történelem során mindig a vesztes hatalmak oldalán állt, és megüzenték neki, most is így lesz. S ha azt tételezzük, hogy a Nyugat, illetve most már más országok is (Marokkó, Kenya), összesen negyvenen álltak Ukrajna mellé, akkor a második világégés tapasztalatai alapján most is a leendő vesztes valagát nyaljuk világosan látható és remélhető haszon nélkül. L’art pour l’art.

Vagy lehet, hogy nem is így. Mert utaltunk már arra, ez a helyzet és állapot Orbánnak éppen megfelel, van mivel takarózni. Viszont csak úgy az ország érdekét figyelve föl kell tennünk a kérdést, mi lesz aztán. Mi lesz, ha Putyin vereségével – mint ahogyan tételezhető – ér véget ez az egész borzalom, másfajta békével, mint Orbán képzeli, és akkor ott áll megint magában és megvetetten, mint az utolsó csatlós, akinek ahhoz sem volt esze, hogy idejében átálljon, de legalább a kommunikációján finomítson. Sejtjük a jövőt, ha nem tudjuk is, és az áll benne, hogy hazánknak egyáltalán nem lesz jó. Bár ez Orbánt e legkevésbé sem szokta érdekelni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum