Vendégségben Katikánál

Nem könnyű műfaj az elnöki újévi beszéd. Mert mit is mondhatna az ember a totál vagy félrészeg honfitársaknak, amikor mondanivalója amúgy sincs pátoszos paneleken kívül. Novák elnökasszony – úgy is, mint nemzetünk Katikája – már ott megbukott, amikor elkezdte a Petőfi idézettel, hogy miszerint „Isten csodája, hogy még áll hazánk”. No most, azzal nem gondolt az elnöki beszédíró, hogy a legyalult agyú hívőkön kívül is élnek organizmusok az országban, s olyikban buzog az asszociáció készsége és vágya, így ez a mondat olyan messzeringó értelmet nyer a Fidesz-dúlással a végén, amiből jól kijönni nem lehet.

Látjuk Katika mind a hetvennégy fogát, még a szempillaspirálja márkáját is ismerjük, ahogyan őzgidaként rebegteti a szőrzetet, haja lakktól nehezen csillogó, s mindeközben megjelennek előttünk a füstölgő romok. A kietlen pusztaság, amivé Magyarország lett. Nem is hasonlít arra, amikor még köztársaság volt köztársasági elnökkel, innen nézvést tehát igazából nem igazán tudható, Katika mi az anyám valaga. Minek az elnöke vagy kinek a bábja. Innentől ez már ontológia, hogy elkezdjük Katika létezése értelmét vizsgálni, de nem leljük sem itt, sem Fokföldön sem Ázsiába’. – És ennyit a költészetről most épp a szürke hajnalon.

Maga a beszéd érdektelen. S ha csak ez a merénylet történt volna ellenünk és a nemzet ellen, akkor szót sem érdemelne, hogy Novák mondja vagy Áder, Schmitt vagy akárki, egészen mindegy már, és nem csak azért, mert éjfélkor részeg volna a nemzet, hanem, mert nincs. Katikánk túljutott a nehézségeken Petőfivel meg az összes többivel, amit neki oda leírtak, és mehettünk is volna Isten hírével a francba, ha a színjátékot nem fokozták volna tovább, hogy az embernek olyan érzése támadt, mint mikor Balog páter miniszter korában árva gyerekeket vendégelt meg a Hiltonban mindenféle csalfa fények között.

Vendégek jártak Katikánál is csecsszopótól kezdve nyugdíjasig, süldő lányok és csillogó szemű anyák, valamint a rajongásba ájult apák, aki nemzetünk egységét voltak hivatottak szimbolizálni a színdarabban, amit ez elnöki – vö.: Fidesz propagandagépezet – elibénk tárt és varázsolt olyan csalfa és hamis képekkel, amilyet ők tudnak csakis. No most, az nem tudható, ki jelölte ki a vendégsereget vagy választotta ki a megjelenteket, hogyan volt a casting, hogy ne kerüljön közéjük olyan oda nem illő alak, aki netán azt sóhajtotta volna vágyakozva, hogy Katalin, a kurva anyád. Mert valljuk meg, erre igény volna.

Mi több, elementáris és olthatatlan. Sőt, a többség lelkiállapotját kifejező igény, hogy az előbb megmutatott illetlen módon vágyakozzon fel, de akkor oda lett volna a varázs. Döglött nyúl került volna elő a cilinderből, és mit sem ért volna az egész, illetve akkor ért volna valamit is egyáltalán. Katika-elnökasszony közösségi oldalán voltak láthatóak a képek, ahogyan a kisded feje felett koccint a pözsgővel a kölket hurcolászó anyával, mindenkin keményített ing, Katikának a hetvennégy foga, a vendégeknek azonban csak hatvannyolc. Happy-hullaszag, popsitörlős ablakpucolós ájer. Árnyképek a falon.

És a szervilizmus nyűge, ami kihozza a hülyét az emberből. Mert mindeme gyönyörűségek között azt is megtudhattuk az egyik NER-apukától, hogy miközben készült a nagy mű, „a kisfiunk belesírt az elnöki beszédbe, el kellett altatni”. Aztán itt tolul fel az emberben az életet ismerő kérdés beteg kutyákkal meg a végükkel, és az egész nem ettől ugyan, de innentől teljesen más fénytörést kap. S ha csak ennyi volna, már okunk akadna a fanyalgásra. Viszont ez az egész jóval több. Bepillantást kapunk az alattvalói lét nyomorába, és a NER-konformizmus elviselhetetlenségébe, ami maga a lét.

Kundera után szabadon. Kellene összegezni, tanulságot levonni, messzire mutató okossággal előrukkolni, de olyan nincsen. Másnapos hányinger van, holott egy kortyot sem ittunk, így az a tapasztalat, hogy ezek arra is képesek, hogy az embernek minden előjáték nélkül forduljon föl a gyomra. Ugyanakkor az is kiderül, miért elviselhetetlen az élet, másrészről pedig az az örök kérdés is megválaszolatlan marad, hogyan bírják ezt elviselni mások. Látják-e, hogyan mutatnak Katika mellett a képeken, de nagy valószínűséggel az a megfejtés, hogy azt hiszik, valami nagy és emlékezetes dolog részesei lehettek. És máris tudjuk, miért szar ez az ország.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum