Egy óvodás naplója 36. – Úév

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, ki jön hozzánk holnap gyerekek, na ki, de senki nem tudta kitalálni, hogy egyfolytába találós kérdéseket rak föl titokzatossan, hogy na, ki. Se a Mikulás nem lehet, hogy jön, mert már rég el is ment, de a Jézuska se, mert ő is egy hete már, hogy megszületett, igaz a fája még ott áll a szobában, de kétszer nem szok jönni, egy évbe legalábbis. Úgyhogy a Kisböske is nézett nagyon, hogy na, ki jön, csak a Pityu találgatott, hogy a képviselő bácsi vagy a papbácsi, mert más nem nagyon jár ide mihozzánk az oviba. Mi szoktunk még, de mi meg nem vagyunk se meglepetés, se nem hozunk semmit se.

Mondtam is az anyunak, hogy jön valaki holnap az oviba mihozzánk, de az anyu is csak arra jutott, mint a Pityu, hogy vagy a papbácsi vagy pedig a képviselő, és az apu is hozzá tette, hogy úgyis régen ette őket oda a rosseb. Kérdeztem tőle, hogy mi az a rosseb, ami odaeszi őket, de csak legyintett és kiment a konyhába, meg magára zárta az ajtót. Kérdezte az anyu, hogy kell-e szépruha, fehér ing meg kantáros nadrág, de efelől az Ibojnéni nem rendelkezett, hogy mibe is kellene menni, úgyhogy úgy indultunk el reggel, mint akármilyen másik nap, amikor nem jön senki az oviba, csak mi megyünk oda minduntalan és szakadatlan.

Valami furcsa fények voltak az Ibojnéni szemibe, amikor odaértünk, máskor is szokott neki így csillogni, úgyhogy most már bizonyos volt, hogy a papbácsi jön vagy a képviselő bácsi, mer ő meg szép ruhába volt, ki volt festve az arca meg a szeme neki, és úgy illatozott, mint amikor a vécét fújjuk be sprével a nagydolog után. A dadus is hozta be gyorsan a reggelit, hogy végezzünk hamar vele, hogy amikor jön a kettő közül az egyik bácsi, ne legyünk majszosak és maszatosak, a hajunk is el legyen fésülve szépen oldalra, de leginkább ne kiabáljunk, meg ne csináljunk semmit igazán, mert abból a baj van mindig csak az emlékek szerint.

Végeztünk gyorsan, de a Kisböske éhes maradt, ahogyan mindig is éhes marad, de szépítkezni kellett, mer megállt egy nagy fekete autó az udvaron a homokozó mellett, széttúrta a nedves füvet, ott maradtak a kereke csíkjai a füvön. És valóban, kiszállt belőle a képviselő bácsi, meg még három másik is, és nyitották az ajtaját, és zsákokat szedtek elő belőle, sokat. Úgy indultak meg, mint egy menet meg trombitaszó, trappoltak az oviba be a zsákjaikkal, mintha mind Mikulás lenne, és az összes hozná az ajándékokat nekünk, akik nem is biztos, hogy megérdemeljük, pláne ennyi sokat. Senki nem tudta, mi lehet az a sok.

Betrappolt a menet a szobába, az Ibojnéni úgy kivirult, mint a bazsarózsa, és vécészaga volt, amikor letették a zsákokat a padlóra le, és a képviselőbácsi monta, hogy óév meg úév, meg, hogy a kormány és az egészséges gyerekek, meg a nemzet meg a haza, a jövő és a keresztény hagyományok. Ilyeneket beszélt, az Ibojnéni szeme csillogott, mi meg nem tudtuk, mit akar, amikor egyszer csak befejezte, és intett, a többi bácsi meg kibontotta a zsákokat, öntötték ki az ajándékot a földre, padlóra le, csupa labda volt benne, rengeteg, de lapos mind, föl se fújva, csak horpadtan estek a földre le, hogy a Kisböske nem is tudta mi van.

Meg volt zavarodva, beleharapott az egyikbe, de elsírta magát, hogy nem finom, meg, hogy neki a kiságya, amin szok aludni ebéd után, az a rossz, mert lepotyog róla, és kérdezte nagy bátran, hogy azt nem hoztak-e. De mondta neki a képviselő bácsi, hogy azt nem, de futballkapukat igen, ott vannak az udvaron, és, ha nagyon akar, lehet aludni abban is ebéd után, ringatózhat a hálóban mint a katonák, és elkezdett felháborodni, hogy micsoda kölkek ezek, hogy nem örülnek semminek, amit kapnak. Milyen kupleráj van itt magánál, mondta hangosan az Ibojnéninek, aki szintén bőgni kezdett, mint a Kisböske.

Kiviharzottak aztán a bácsik az üres zsákjaikkal, ott hevert a padlón a rengeteg lapos labda, a Kisböske ordittott, ahogyan az Ibojnéni is, a dadus csak nézett az ajtóból, és a Pityu rákezdte, hogy kupleráj, kupleráj, úév, úév, és asztán már harsogták mind a gyerekek is, olyanok lettünk, mint egy kocsma a filmeken. Nekiálltak a lapos labdákkal dobálózni, leverték a keresztet a falról, harsogott, hogy úév, meg kupleráj, ekkor ültek be az autóba a bácsik, indultak, hogy fröcsögött a fű a homokozó mellett, a dadus nézte kerek szemekkel, hogy mi van már megin itt, és én is gondoltam, hogy mi van, meg, hogy na, vár a dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum