Karácsony lett majdnem, mire Béla a temetőből a kocsmába ért. Nem hosszú ugyan az út a falu határából a kukoricás mellett, a széltépte kék plakátok alatt, el a kultúr előtt, a Szentháromság szoborig, ahol a közmunkások akkor is ugyanúgy dölleszkedtek a szerszámaikon, mint amikor november elején kifelé ment, mint most, december vége tájt, midőn befelé érkezett és haladt. De maga sem tudta, miért tartott olyan sokáig. Vagy nem is volt idő ezalatt, illetve körben forgott talán olykor visszacsapva önmagába, és ez okozhatta, hogy míg Béla egyik nap már majdnem elért a térre, másnap még csak a kukoricásnál tartott megint, mert ki tudja ezt számontartani, mikor hol van, amikor meg sehol sincsen addig, míg le nem ül, és föl nem sóhajt, de rekedten, mint akárha fölfázott varjak a réten.
Így jött elő a lélek belőle, amikor két hónap szüntelen haladás után elért az ivóba, biccentett a fröccsök urának, hogy itt vagyok, és észre sem véve a másképp álló csillagokat rogyott le a fenekét formázó székre, mint arra a helyre, ami a fix pont a világegyetemben, ahonnan kiindulva ki lehetne forgatni a földet a helyéről. Már ha volna ilyen szándéka valakinek is, ami nincs. Mert jól ki lett ez találva annak idején, hogy a föld, az ideiglenes otthon ezen a kajla anyagi világon rohangásszon körbe meg körbe, hogy amikor ezalatt újra arra a helyre ér, mint tavaly ilyenkor, akkor a népek fölsóhajtsanak, de jó, karácsony van megint. Pedig csak egy évvel lettek öregebbek, ennyivel lett rövidebb az élet, amit csillogva ünnepelnek a fa alatt, vagy mint Béla is, fa nélkül az ivó fenék formájú székén ücsörögve.
És végtelenül, ezt el ne feledjük. Ahogyan ugyanígy kimerevített képként álltak a közmunkások a szobor alatt, a templom tornya is örökkévaló volt, és a lakosok, jajj, a lakosok, a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek is mind csak föstmények voltak a falon, ahogyan Béla az ivóban körbetekintett vizsgálva az időt, és benne magát visszafelé. Hogy már szaladt, úgy iramlott hátrairányba, mint a veszedelem, mert a fröccsök ura óvatlanul, és mit sem tudva a tárgyak, hangok és illatok fenséges hatalmáról az idő felett, fenyőágakkal díszítette az ivót, és szüntelenül forralta a bort a szegfűszeggel meg a fahéjjal, hogy ragadós volt tőle az ivó levegője, mállós és nyúlós massza volt. És ez lett Béla csésze teája. Az ok és az indok, meg a lehetőség megkeresni az eltűnt időt. A nyomába eredni neki.
Hogy hova tűnt, azt már senki se tudja, de ott van valahol bizonyosan egy láda mélyin vagy az óra hátlapja mögött, illetve Béla fejében eltemetve más élmények alatt, hogy a szegfűszeg meg a fahéj, a fenyőágak a pult fölött és szívének rohanása okozta fölszakadások miatt úgy gőzölögjön elő, mint a friss tehénlepény párolgása gyerekkorában a porhanyós havon. És Béla egyszerre megérkezett az otthontalanság otthonába, ahogyan, amikor és valahogyan megérezte a bakancsa alatt a ronda sárga zoknit, ami a habos felhő volt maga. Azokon járt lebegve akkor is, és most az emlékeiben még mennyire, hogy amikor gyerek volt, mint most gyerek lett újra, és a nagyanyja volt olyan duplagyűrűs, mint most itt a falubéli özvegyasszonyok egy ujján viselve szintén az ura karikáját. Mint ők is itt a magukét.
Hátraröpült tehát Béla a múlt végtelen alagútjában a kezdetekig, mikor is a nagyi, hogy gyere kisonokám, mit hozott neked a Kisjézus ide, vezette a habkarikás fa alá, ahol ott hevert magában a sárga zokni. De nem akármilyen ám, hanem frottírból való, mint az őskor technikájának új csodája, a gyártás misztériuma, illetve a civilizáció győzelme a kultúra fölött, ahogyan Béla ezt később magába szívta rongyos könyvekből, de akkor erről még mit sem tudott, illetve nagyon keveset. Mint ahogyan ma is. De hát a zokni, mint a Holocénban megvolt karácsony csúcsa, az élmény, hogy a felhőkön járhat a sárga frottírnak köszönhetően. A véget érni soha nem akaró lebegés, hogy iramoggy kisonokám, vedd föl a zoknit, győzd le a gonoszt, és tiéd lesz akkor a majdnem egész királyság. Királylányról akkoriban még szó nem esett.
És elkezdett Béla könnye cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. Mert mit is lehet siratni a múlton, vagy mit érdemes egyáltalán, ami ugyanis eltűnt, vissza sose jön, de ott van a fejében, és akkor, amikor csak akarja. Ennyi kell, nem egyéb és nem több, hogy a fröccsök ura díszbe öltöztesse a pállott sörszagú ivót, és főzze a bort szakadatlan. Meg hogy azért odakint a templom harangja elüsse az órát, amikor Jézuska fáját elhozzák a halkan szálló angyalok, mint a nagyinál akkor, amikor a sárga zoknit tették a fa alá égi küldeményül, hogy járjon Béla a habos fellegeken. És rájött könnyét letörölvén – ami el is állt, hogy el ne feledjük -, ennél több épp most nem is kell, illetve, hogy ennél több nem is lehet. Boldog karácsonyt, ezt mondta ekkor a fröccsök urának, aki hasonképp kívánta neki ugyanezt.
Vélemény, hozzászólás?