Sötétség reggel, délben, este

Komlón is spórolni kell, mert Brüsszel, és a bombás plakát Európa szégyenére. Nos tehát, mivel a Fidesz elcseszte nem kicsit, hanem nagyon, a bányászváros (valaha) vezetése azon tűnődik épp, hogy ha az sem elég, hogy mindent bezárnak, ami amúgy az emberi (nem australopithecus) létezés kelléke, és még ez is halottnak a csók, mert semmire sincsen már pénz, akkor tehát lekapcsolják a közvilágítást. Gondoljuk meg, milyen szép is lesz, midőn a sötétben reszket a komplett Komló, mert se fűtés, se világítás, egyáltalán semmi se, ami maga a kőkorszak. Bár ott a barlangokban lehetett tüzet rakni, és mamuthús is volt elég. Most meg ársapkás csirkefarhát van, ha egyáltalán. Elképesztő, hová jutott ez az ország.

De nem is ez, hanem a közvilágítás lekapcsolásának továbbvitele gondolatilag, szinte már egy komplett filozófiai rendszerré rakva össze, amikor egyik dolog fakad a másikból, szüli egymást a sok idea, és így ennek a végén összegezve mind az örömöket, amelyeket kies hazánk Orbán huzamos kormányzásából fakadólag nyújtani képes, arra jut a jó komlói polgármester, hogyha lekapcsolja a közvilágítást, akkor viszont kijárási tilalmat is el kell rendelnie. És nem viccelt a bürgermeister, hanem fontosságának és komolyságának tudatában jegyezte meg azzal a toldással, hogy a kijárási tilalom milyen jól működött a járvány idején. Ezek szerint a komlóiak szokva vannak hozzá, már szinte igénylik is.

Vagy pediglen nem, vagy csupán erővel kényszerítik rájuk az otthon levést, amikor a nagyvilág meg telis tele van korlátlan örömökkel, de nem írunk most ebből tavaszi szonátát. Siratóéneket írunk, amiből kikacsintunk groteszk mosolyokkal, mert még az is a tervek között szerepel Komlón, hogyha nem tiltják meg a népeknek a sötétben való utcai flangálást, akkor rendőrök meg polgárőrök vigyázzák lépteiket. Sőt, tesszük hozzá szatírává alakítva ezt az egész siralomvölgyet, akkor még a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárok is reszkethetnek egészen. Nyugtasson meg minket azonban az a tudat – és a pártban való hit -, hogy Orbán viszont ma elutazott Brüsszelbe kijavítani mindezeket a hibákat.

Az ég csupán azért nem szakad le, mert nyúlós takonyból van immár, s alatta mindenféle ordas eszmék tenyésznek, amelyek olykor pofán vágják az embert – még nem australopithecus, de majd lesz Isten segedelmével megintújra – barna ingben és ordítós jelszavakkal. Jászberényben is van élet. Nagyjából olyasforma, mint Komlón, azzal a különbséggel, hogy ide még német vendégek is járnak. Hogy miért, az nagy talány, mert jelenlegi állagában a németet a magyar, a mimagyar nem nagyon szereti, azokat a németeket körüllengi a liberalizmus ocsmány szele, azok minket mostanában kioktatnak, rájuk nézni sem szeretünk. Mégis, valami különös okból németek érkeztek a mimagyari városba, és ott is lett sztori.

Mégpedig az, hogy méltó módon üdvözlendő a messziről jött delegációt, a városházán a himnuszukkal próbálták köszönteni őket, de rossz lemezt tettek fel. Mégpedig ennek náci változatát, amit immár háromnegyed évszázada szégyellnek és próbálnak meg elfelejteni a németek, akik tudtak tanulni a saját történelmükből, míg pedig mi nem igazán. De momentán nem is ez a trip, hanem, hogy ott Jászberényben idvezült pofával hallgatták a náci himnuszt a vendéglátók egészen addig, míg az egyik német vendég határozott mozdulattal le nem állíttatta. Ez nem malőr, hanem annál sokkal több, ez sértés a németeknek, és bizonyítvány a magyaroknak: ülj le Pityu, egyes alá, bozontos feketepont.

Sok mindent felvet az a sötétség, ami Jászberényt Komlóval ellentétben már nap közben eltöltötte. Az ostoba taplóságon kívül, a történelmi tudatlanságon kívül, az elterülő szarszagon leginkább kívül elsőként és tán legfontosabban azt, hogy a jászberényi városházán miért volt meg a hangarchívumban a náci himnusz. Hogy mi volt, vagy mi most a cél az őrizgetésével. Hogy netán az idők változására várva – hátha egyszer jól jön – volt a fiókban, de akkor ugyanott lapulnia kell egy szovjet opusznak is (szövetségbe forrt szabad köztársaságok, i tak dalse). Ez azonban csak rosszindulatú tételezés. Az lehet, illetve az van bizonyosan, hogy kies hazánkat elkezdte belepni az éjszaka. Komlón este, Jászberényben nappal. Tökmindegy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum