Egy óvodás naplója 33. – Őtözzünk, gyerekek

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit? De senkise tutta, hogy micsinálunk, mert nem mondta az Ibojnéni, ezér a Kisböske, a Pityu is, meg mind az összes gyerekek is nészték, hogy na mit. Láccott az Ibojnénin, hogy mondaná, de nem tudja mondani, hogy mit is fogunk csinálni holnap, asztán egyszer csak nagy nehezen kibökte, hogy öltözködni fogunk gyerekek, tanulunk melegen öltözködni, mer jön az ősz meg jön a tél, és hideg lesz nagyon, de legalábbis bisztosan, mer télen mindig hideg szok lenni rend szerint.

Kérdeszte a Pityu akkor, hogy mit hozzunk magunkkal az öltözésre, miféle ruhákat, és az Ibojnéni montaneki, hogy meleg ruhákat sokat, hogy tuggyuk gyakorolni az öltözést rétegessen meg vastagon, ha majd jön a tél, hogy akkor már menjen, mer füttés az nem bisztos, hogy lesz az oviba, úgyhogy gyerekek, tapsolt a kezével vidáman meg boldogan, hozzatok sok meleg ruhákat. A dadus furán nézett erre az ajtóba, ahogyan törölt el egy tányérot, de nem monta neki most mint a múltkor, hogy nem lesz ez kicsit korán Iboj?

Otthon mondtam az anyunak, hogy meleg ruhát kell vinni sokat holnap az oviba, mer a téli öltözködést tanuljuk már most, és az anyu, bár régebben ilyet nem nagyon csinált, monta, kiáltotta az apunak, hogy Lajos, gyere be, és az apu bejött, hogy mi a bajj már megin, és az anyu elmonta nekihogy, eszt hallgasd meg Lajos, a gyerek öltözködni tanul holnap az oviba, mireaszt hittem, hogy az apu csúnyát mond, ahogy szok, és az anyu mondja nekimajd, hogy ne a gyerek előtt Lajos, de az apu semmit nem mondott, hanem sarkon fordult és kiment.

Reggel mentünk az oviba, az anyu egy nagy szatyorba rakodott meleg ruhát, pulóvert meg ilyeneket, de a kapuba láttuk, hogy mások sokkal többet hosztak, volt, aki kullóval húszta maga után a sok ruhát, hogy az emberek az utcán az ablakokhoz jöttek, hogy mi van itt, zsibvásár, vagy ki költözik meg hova, de montuk nekik, hogy öltözködni tanulunk, ha jön a tél, mer ki tuggyahogy lessz e füttés az oviba, meg mennyi és hány fokok, aszt senkise tudja, tehát nem árt a gyakorolás. És az emberek bólogattak, hogy az sose árthat.

Bevittük mind a gyerekek a sok ruhákat a szobánkba, hogy alig is lehetett mozdulni tölle, mer minden tele volt, a fogasok, a székek, még a földön is csak a ruhák hevertek mind, lépni se lehetett egyáltalán. A dadus benézett és fogta a fejét, hogy mi van itt Iboj, mire az Ibojnéni montahogy semmise, nincsen itt baj semennyi, de láccott, hogy kezd baj lenni, mer a gyerekek nekiátak dobálni szét a sok ruhákat, hogy csak úgy röpűt, hogy az Ibojnéni kiabáthogy csönd legyen, de a dadus monta nekihogy csak te kiabálsz Iboj egyedül magadba.

De lett egy kis rend azér, hogy az Ibojnéni is elnyugodott, és tutta mondani, hogy na, akkor őtözzünk, gyerekek, hogy ki tud mihamarabb sokkal több meleg ruhát fölvenni, hogy aki győz, az kap egy kakaót, ugye dadus? Eszt kérdeszte, de a dadus már seholse volt, úgyhogy nem tuttuk, hogy kape kakót, aki győz, de mégis mindenki úgy nekiát őtözni, mintha hajtaná őket valaki. Vették a sok ruhákat sorba föl, sokuknak már lilult a feje, és látszott, hogy nem lesz ennek jó vége, de az Ibojnéni csak tapsóthogy gyorsan sokat, gyerekek.

Gondoltam, hogy a Kisböskével lesz a baj, mert vele mindig szok lenni, nomeg azért, mert neki volt lila a feje a legjobban. Úgyhogy neikát lecibálni a sok ruhát magáról gyorsan, hogy beakadt a feje neki az egyikbe és sikoltozott, hogy elkapta őtet a pulóver, a gyerekek meg azér, mer ott rohangát a kisböske fej nélkül és mégis sikittott, tehát nekiát mindenki ordittani meg futkorászni, hogy csak a dadus nevetett az ajtóba, de úgy, hogy csapkotta a térdét meg potyogtak a könnyei is neki, tehát gondótam énis hogy na, vára dömperemmegyek

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum