Pintér Sándor rendeletet alkotott arról, hogy Magyarországon csak akkor végezhető el az abortusz, ha előtte a nő meghallgatta a magzat szívhangját. A rendeletet megértve, de tudomásul nem véve az első kérdés, ami ilyenkor fölvetül: milyen jogon? Tudjuk a választ, a hatalom jogán. Ámde kérdésünk az volna, ha már Pintér, mint röneszánsz ember annyi mindenhez is ért, ez az irányítása alá tartozó területek melyikébe tartozik. Mert és ugyanis belügynek nem tűnik, oktatásinak sem, s habár egészségügyinek látszódik ugyan, de ez leginkább morális kérdés, nem egyszer egzisztenciális megfontolásokkal fűszerezve. És nem ismerünk olyan hatalmat, amelynek ezek fölött rendelkezési joga volna.
Továbbra is fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy az ilyen legbensőbb, amúgy is tragédiákkal övezett döntésekhez semmilyen Pintér Sándornak és örvendező Dúró Dórának az ég egy világon semmi köze nincs. Megpróbáljuk mégis az indulatokat félre téve higgadtan felmérni a helyzetet, és elmondani azt, mit gondolunk erről az egészről a magunk egyszerű, barlanglakó módján. Olybá tűnhet, ez a Pintér által jegyzett rendelet nem egyébről szól, mint a nők lelkére hatni kívánó, őket megalázó és meggyötrő módon mintegy gyilkosnak kiáltva ki őket, vagy ezt a tudatot erősíteni kívánva bűntudatot kelteni bennük, amikor amúgy is tele vannak azzal. Mert nem határtalan jókedvében és boldogságában jelentkezik valaki egy ilyen beavatkozásra.
S bár így tűnik, hogy ehhez sincsen semmiféle joga Pintérnek a már emlegetett hatalmon kívül, a helyzet mégis az, hogy ez az egész ennél jóval agyafúrtabb és cifrábbul aljas, mint első látásra és felindulásra tűnik. Ránézésre, látszólag és a bávatagoknak kiszerelve ez nem egyéb a fiedesztálibok előadásában, mint érzelmi ráhatás a nőkre, akik magukat kétségek közt cafatokra szedve, hétszer meghalva és éjszakákat átzokogva döntöttek úgy, nem akarják megszülni azt a gyereket, mert valami ok miatt – amihöz senkinek semmi köze – nem lenne jó vége annak, ha ezt megtennék. Sem nekik, sem a születendő gyereknek, mindkettejüknek vagy még netán a leendő apának sem. Ezek nem fütyörészős elhatározások.
Komoly, megfontolt döntések, mert hiába óbégatja a könyvdaráló Dúró örömében, hogy a gyerek szent és a legnagyobb érték, fölmondva a Fidesz hamis mantráját, csak azt feledik el, nagy valószínűséggel azok a nők is így gondolják, akik mégis úgy határoznak, hogy ennek a szentségnek most nem kellene megszületnie, mert életen át tartó szenvedés fakadna belőle. És sokszor ez, hogy inkább ne jöjjön a gyerek arra a világra, ahol iszonyú élete lenne, humánusabb, bölcsebb és szeretettelibb döntés, mint a mindenáron való szülés. Ez az érzelmi és logikai oldala ennek az egésznek, a társadalmi pedig annyi, hogy senkinek nincs joga rendelkezni a nők testével, mint ahogyan a bugyogójukban matatni sem.
Sem Pintérnek, sem a Fidesznek és sem az egyháznak, hogy az ebben az ügyben legbűnösebet említsük, ki sem fejtve annak abszurditását, hogy állítólag szűz, a női testről mit sem tudó vén faszik, kujonok és egyebek szólnak bele ebbe, ahogyan az is mókás, hogy ők adnak házasság előtti tanácsokat a leendő ifjú párnak. Ez egy másik mezsgye azonban, és a történelmi kontextusból visszatérve Pintér rendeletére, egyszerű számolással, és a magyar egészségügy siralmas állapotának képletbe vonásával mutatjuk meg azt, hogy ez az egész nem egyéb, mint az abortusz bújtatott és adminisztratív tilalma. És ez a módszer még alávalóbb annál, mintha tisztán, szó szerint kimondva egyszerűen tiltanának, de ezt nem merik megtenni.
Sunnyognak tehát, illetve Pintér sunnyog rendeletében Orbán – és az összes többi keresztényfasiszta – nevében. Minden további ragozás helyett ugyanis elég abba belegondolnunk, hogy a szívhang legkorábban hét-nyolc hetes magzati korban hallható, a terhességmegszakítás légkésőbbi ideje a tizenkét hét, nagyon könnyen előfordulhat tehát az, hogy a terhesség megszakítását kérő nőnek abban a szűk, három, négyhetes intervallumban nem sikerül időpontot kapnia az előírt hallgatózásra, és akkor egyszerűen úgy járt. S mielőtt nekilátna a nagyérdemű élénken tiltakozni, hogy ilyen nem lehet, elmondom mindenkinek: dehogynem. Minden lehet, olyasmi is, amit eddig el sem tudott képzelni.
Mint ahogyan eddig ilyen rendeletet is nehéz lett volna. Olyat, amely állítólag arra alapoz, hogy a terhesség megszakítását hosszú lelki tusa után elhatározó nő a szívhangot meghallva módosítja döntését. Jelezném, hogy ilyesmi csak a mesékben van, ahol a jó mindig győz, és az élet a végén mindig gyönyörű lesz. Magyarország azonban nem ez a hely, hanem olyan, ahol egy rendőr alkot rendeletet voltaképp a nők testük felett való önrendelkezéséről, és az ilyen országokat, ahol ez megtörténhet, egészen fura nevekkel szoktuk illetni. Innen nézvést az is mindegy, hogy – amint sokan felhozták – Pintér ezzel a Horthy-korba álmodja vissza magát. A mi korunk Orbán kora, ahol egyet tehetünk, azt javasoljuk, Pintér hallgatgassa a saját elhamvadt szíve hangjait.
De tovább is megyek a végére érve, megmutatom Füst Milánnal (Hábi Szádi), milyen bonyolult is ez az egész: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.” – Persze nem kell ebből túl messzeringó következtetéseket levonni, hanem csak azt, ennyi az egész, amihöz senkinek semmi köze.
Vélemény, hozzászólás?