Egy óvodás naplója 32. – A szakállas bácsi

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap, levelet írunk a mikulásnak gyerekek, mert futrohan az idő és mindjárt jönnie kell neki a szánkójával. A dadus kérdeszte, hogy nem lesz ez korán, Iboj, mire az Ibojnéni aszonta, hogy éppen most itt ennek az ideje. Mondtam otthon az anyunak, hogy holnap levelet írunk a mikulásnak, hogy jók voltunk nagyon, még a Pityu is jó volt, és kérdeztem az anyutól, hogy mit kérjek a mikulástól. Mire az apu, hogy mit szokott hozni máskor, és mondtam neki, hogy labdát, de akkor a képviselő bácsi volt a mikulás, bár nem volt neki se szakálla, se subája, se nagy hasa se egyáltalán.

Mondta akkor az anyu, hogy kérjek azt, amit akarok, és úgyis meglátjuk, mit hoz, meg eljön-e egyáltalán, és így mentünk el az oviba, hogy majd meglátjuk. Kaptunk a reggeli után az oviba az Ibojnénitől egy pappirt, hogy írjuk vagy rajzoljuk le a ikulásnak, mit szeretnénk, ha eljön a szánkójával, de a Pityu meg aszonta, hogy neki az apukája mondtahogy nincsen is se mikulás, sőt még télapó sincsen. És az Ibojnéni ahelyett, hogy megkérdeszte volna tőle, ahogyan a képviselő bácsi szokta, hogy ki neki az apja, csak mosolygott, és monta neki, hogy mindjárt meg is mutatja, mert van róla fényképe neki.

A dadus állt az ajtóba, törölgetett egy tányért, és hangosan montahogy, na, mindjárt gondoltam, de nem tudtuk, hogy mit is gondolt mindjárt, mire az Ibojnéni elkezdett a zsebébe kotorászni, és kihúzott egy fényképet onnan, amin egy bácsi volt fehér szakállal, de virágos ingben és egy újság volt a kezébe neki. Mutatta a Pityunak az Ibojnéni, hogy naugye, mire a Pityu meg monta nekihogy ez a miniszteres bácsi a tévéből, eszt a bácsit szokja az apukája szidni nagyon, ha meglátja, igaz, akkor nincsen neki szakálla, hanem csillog neki az arca meg nyalogatja a száját is sokat. Az Ibojnéni ekkor megsápadt kicsit.

Asztán meg még jobban, mer a Kisböske nekiát visittani, hogy akkor nincsen is mikulás, kinek írjon akkor vagy rajzoljon inkább, ha senki se hoz neki a szánon semmit, amit a Rudolf húzna, a rénszarvas. De a Pityu ekkor megbolondult, megszállta valami, mert aszt kiabáta most meg, hogy a rénszarvasokat is lelövik mind a képviselő bácsik, monta neki az apuja, hogy a Semmilyen képviselő bácsi lövöldöz le minden rénszarvast mindig. A Kisböske most már úgy ordított, hogy nekiát himbálózni tőle a kereszt a falon, hogy majdnem le is esett, de asztán mégse, de a Kisböske csak visittott, ahogyan kifért neki a száján.

Hogy nincsen is mikulás, a rénszarvasokat meg lelövik, a Pityu meg, mint aki megbolondult teljessen, ordittotta, hogy a képen a szakállas bácsinak a barátja a Semmilyen képviselő bácsi, aki lelövi a rénszarvasokat. Erre az Ibojnéni a Pityunak, hogy ki neki az apuja külgye be hozzá, és monta a Pityu, hogy jó, de már késő volt teljessen, mert mind a gyerekek is megbolondultak, sikítoztak, hogy jujj, nincsen mikulás, az Ibojnéni rázta a képet a kezébe, hogy deiszen itt van, szép a szakálla meg mosolyog, de minden mindegy volt már teljessen. Az Ibojnéni lerogyott egy székre, sírt rá a képére, potyogtak a szakállas bácsira a könnyei neki.

A dadus montahogy na, erről beszéltem, ahogy nézett körbe a szobán, a zokogó Ibojnénin, az üvöltő gyerekeken, a sikittó Kisböskén, és hogy csináljon valamit, kiszedte az Ibojnéni kezéből a képet, fogta és apró darabokra tépte, hogy akkor most ennek vége lesz egyszer és mindenkorra, hogy rend lesz itt ebben a kuplerájban. A dadus is megvadult, a szemétbe dobta a szakállas bácsi képének darabjait, leszedte a keresztet a falról, zsebre vágta, fogott egy kancsó vizet, azt az Ibojnéni fejire borittotta, hogy ő csak nézett a kerek szemeivel, mi is történt, én meg, hogy na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum