Démonstrázsa

Jóska bácsi egyik reggelre megbolondult. Nem ganajozta ki a tehenet, a disznónak nem adott enni, és bezárta a tyúkok ketrecét, hogy se ki, se be. Sőt, belerúgott Morzsiba, a kis korcs kutyába, a macskát viszont csak megfenyegette, mert az elszaladt előle, és nem mászott utána a tetőre. Félt, hogy kitöri a nyakát. Fogta magát, és ahogy volt, svájcisapkában, gumicsizmában és a kék munkáskötényében letelepedett a kapu elé a felhajtóra, ami alatt a tegnapi eső miatt sáros és büdös víz állott, a halál rothadás szaga büfögött fel a posványból, de ez Jóska bácsit nem érdekelte egyáltalán. Ült a feljáró közepén eltorlaszolva a be-, és kijárást, véreres szemeivel a kocsma felé pislogott a sapkája alól, ahol már dülleszkedtek a biciklik.

Margit néni, a felesége észre sem vette az ura lázadását, hogy megtagadta a házi teendőket, csak akkor eszmélt a langyos malátába áztatott száraz zsömle majszolásából, amikor a tehén különösen bőgött, a disznó szünet nélkül sivalkodott, a tyúkok pedig ki akarták dönteni a katroc ajtaját, sőt, a Morzsi is különösen húzta a lábát, ahogyan közlekedett a kiégett füvű udvaron. Margit néni szólongatta az urát kedvesen, hogy merre vagy te istenátka, vén barom, így kajtatott utána bájosan, amikor meglátta őt a felhajtó közepén ücsörögni, mint egy Buddha. De erre nem gondolt, mert Buddhát ő nem ismert. Krisztustól kérte tehát, hogy essen bele a nyavalya a vén bolondba, de ő sem tett érte semmit.

Fogta hát, odatotyogott az öreghez, megmarkolta az otthonkája alját az egyik, a kendője bogát a másik kezével, és így indította el az első rohamot, hogy ő még ilyet nem látott, hogy így meg kell bolondulni a vén kecskének, kiül a felhajtó közepére, hogy se ki, se be. Már a tehén is ott toporgott, indult volna a rétre, de nem tudott, az orrával böködte Jóska bácsit, aki azonban ült, mint a cövek. Hát mi az anyám valagát csinálsz itt te vén barom, noszogatta élete párját szerelmesen Margit néni, mire az öreg hosszú gondolkodás után, halkan és lassan kibökte a varázsigét: démonstrázsálok. Hogymiazanyámvalagát csinyász? Kérdezte így egy szuszra kimondva a felesége, ahogy nézett erre a nyomorult szerencsétlenre. És akkor eszébe jutott az este.

Hogy megengedte neki, ne az emmeggyes híradót, hanem az ertéellessett nézze, és azon mutogatták az embereket a hídon, meg mondogatták, hogy demonstrálnak. Tudta Margit néni, hogy ebből majd baj lesz, de ekkora nagyot nem sejtett, hogy az ura ahogyan van, megzavarodik, ha nem azt nézi reggeltől estig, hogy neki milyen jó mindig és egyfolytában. Demonstrálsz talán, te ökör, mondta az urának rikácsolva, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy annak semmi értelme, és ragaszkodott hozzá, hogy ő démonstrázsál, de itt már mindegy is volt. A tehén bőgött, mert indult volna erősen, a malac visított nagyon, és kezdett túl nagy hangzavar keletkezni, amit csak drasztikusan lehetett megoldani. És úgy is lett.

Margit néni besietett a házba, hogy csak úgy lobogott az otthonkája, meg szikrázott, és kisvártatva megjelent az ajtóban, hozta a kezében, gurgatta a zsinórját a hosszabbítónak, amiből kiállt egy vezeték, a vége lecsupaszítva, kétfelé választva, és azzal közelített vészesen az öreghez, aki csak nézett rá kerek és egyre rémültebb szemekkel, hogy micsinyász Margit, mire készülsz azzal a villannyal. Mire az öregasszony, hogyha te démonstrázsálsz, akkor én sokkolózok, hogy rend lesz itt az úrjézusát ennek a rohadt világnak meg az ertéellnek, aki elveszi az eszit az embereknek egészen. Így hozta a zsinórt, így közelített az öreghez, hogy sokkolózik akkor ő, mint a rendőr a hídon, de nagyon.

Ilyet is régen látott a falu, mint ami most jött, hogy a Jóska, az öreg, visítva pattant föl ültéből, mint valami siheder atléta, és ordítva kezdett rohanni, mögötte a Margit, hogy akkor sokkolózunk, de egyszer csak elfogyott a zsinór, és Jóska bácsi megmenekült. Már a fröccsét szopogatta a kocsmában, amikor Margit néni is a nagy rohanásból, amit a zsinór hossza behatárolt, visszaért a házhoz, ahol Jolán, a szomszéd fogadta, hogy ez meg mi az anyám valaga volt. Ertéellet nézett, aztán meghülyült, vázolta a bajok eredőjét Margit, és ebben maradtak. Ertéellet nem lehet nézni, mert csak fölkavarja az embert. Menjünk, mondta Margit a Jolánnak, kezdődik a miniszteres úr a Kossuthon. Mentek. Szép lett a világ.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum