Kövér Katalin életvezetési tanácsai

Mióta Isten (Orbán) fölvitte Novák Katalin dolgát, jár-kel a kerek, nagy világban, és csak törvényeket aláírni ugrik haza, itt maradtunk nélküle a családügyi sivatagban. Nem tudjuk, hogyan szaporodjunk, mikor és mennyit, elfelejtjük bevenni a Viagrát, vak komondort uszítani életünk egyetlen párjára, nemzetünk pedig fogy. Örülünk viszont, hogy ebben a majd’ kilátástalanná váló helyzetben sok egyéb gondja közt – ellenzék egrecíroztatása a parlamentben, mikrofonok kapcsolgatása ki-be, büntetési tételek összeállítása és egyebek – Kövér pedellus szaporodási gondjainkat magára veszi, valamint életvezetési tanácsokat is osztogat. Mit tegyünk, ha hideg van. Például.

Szólítsatok csak Katinak. Kövér Katinak, sugallta nekünk új minőségében, midőn minibölcsődét adott át Tökölön, és nem tudni kinek, tán a minibölcsődéseknek megjegyezte, „ha van gyerek, van jövő, ha nincs gyerek nincs jövő”. Mindeközben pedig megigazította a melltartóját, mert szorított kicsit. Az idő és a nemzeti szaporulat ilyetén összekapcsolásának helytelenségére nem szívesen mutatunk rá, mert jövő az mindig van, kivéve a fekete lukak szingularitásában, a kérdés így sokkal inkább az, hogy van-e kedv gyereket csinálni. Olyan helyen, amelyről a másik Katalin, a Novák azt mondta, „nehogy már az járjon jól, aki nem vállal gyereket”, ergo azon vannak, hogy az ilyen magtalanok rosszul járjanak.

Ezt a fenti következtetést követeli tőlünk a logika, de ezt mutatja a tapasztalat is. Nem merülünk el azonban az önsajnálatba, hanem bővebben idézzük a bajuszos Katát, mert megéri. „Egy felelős állam és egy felelős politika tudja a helyét ebben a helyzetben: nem adunk életvezetési tanácsokat az embereknek, nem mondjuk meg, hogyan éljenek, mikor, hogyan és hány gyermeket vállaljanak. Azt sem mondjuk, hogy mosás helyett hogyan szellőztessék a ruhájukat vagy hogy hány pulóvert húzzanak fel az emberek, ha nincs fűtés a lakásukban, mint ahogyan ezt Brüsszelből üzenik az európaiaknak azok az uniós politikusok, akik romba döntik Európa energetikai biztonságát.”

Ez valami eszméletlenül szép, és leírhatatlanul utánozhatatlan. Ahogyan lebüdösözi, mosdatlanozza a brüsszelita embereket, akiknek a kormánya megszabja a felveendő pulóverek mennyiségét is, mert még azt sem tudják kiszámolni. Ezzel szemben a magyari panelproli a túlfűtött lakásban csupasz seggel toszik, sőt, nagy valószínűséggel közben vidáman fütyörészik is. Mindezt egyébként, amit Kövér előadott, azon a napon adta elő, amikor megjelent a rendelet a rezsicsökkentés csökkentéséről, és az emberek, akiknek nem mondja meg Kövér, hány pulóvert húzzanak fel, ekkor döbbentek rá, hogy ezt már semmiképp nem tudják kifizetni, következésképp föl fognak fordulni.

Egyébiránt Kövér és cimborái mást sem csinálnak, csak életvezetési tanácsokat osztogatnak. Ha a halált az élet természetes részének tekintjük, mint egyes – nem kipcsak – keleti filozófiák, akkor az is életvezetési tanács, amivel Kövér annak idején berobbant a köztudatba, miszerint keressünk egy kampós szöget, és arra kössük fel magunkat. Ugyanilyen nívójú életvezetési bölcsesség az is, hogy havi negyvennyolcezerből meg lehet élni, és ezen a mezsgyén haladva jutunk el a kedves vezető minapi útmutatásához, amelyben arra intette az ő népét, hogy családi költségvetésben számolja ki, mire futja és mire nem. Belegondolva a valóságba, ez is egyenértékű Kövér akasztásos dumájával, csak burkolt formában.

Mivé is lennénk ilyen bölcsességek nélkül, mivé is lennénk nélkülük. Ez az, ami nem megmondható. Mert és ugyanis módunk volna nélkülük lenni, de valahogyan nem akarjuk igazán. Pedig, ha belegondolunk Lenin apánk bölcsességébe a forradalmi helyzetről, amely szerinte abból állana, hogy az uralkodó osztály nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomott osztályok pedig nem tudnak a régi módon élni, nos, ez mireánk és kies hazánkra momentán tökéletesen igaz. A Fidesz kormányzása – ha volt eddig egyáltalán – cafatokban, a széles néptömegek pedig az éhenhalás, illetve megfagyás küszöbén, amiből szabadon választhatnak, nos, mi kell még? Nem tudjuk.

Mégpedig azért nem, mert jól láthatóan, miközben valóban immár életről és halálról van szó, a Fidesz pedig a rezsiáraival totálisan ki akarja fosztani az ő népét, ezeknek – tapasztalva – semmi bajuk nincs a hümmögésen túl. Néznek bambán, és hallgatják bután a Kövérből előkúszó nyugatgyűlölő delíriumot szaporodási himnusszal egybekötve, és eszükbe sem jut, hogy ez az alak morálisan, intellektuálisan és mentálisan sérült, hogy ennek meg sem szabadna szólalni a kocsmán kívül. Ott is csak suttogva, hogy meg ne verjék. Mindeközben pedig Németh Szilárd Rezsidenciát nyitott, ahol segít kiszámolni a balfaszok rezsijét. Ez egy külön és annyira szép történet, hogy holnap fogunk elmélkedni felőle és fölötte.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum