Magyar, ne lopj!

Akkoriban, amikor kinyílt a világ, és a nagymamákat a Wartburgba zsúfolva (valutakeret) kellett Gorenjét venni Ausztriába járni, jelentek meg egyes osztrák boltokban a „Magyar, ne lopj!” táblák. Nem volt ez szép a sógoroktól, hiszen általánosítottak, és úgy sütötték rá az összes magyarra a tolvaj jelzőt, hogy nem is ismerték az mindet, de az vesse rájuk az első követ, aki más módszert talált volna a jóléti Ausztriára szabadult éhes, barbár hordák megállítására. Legalábbis az ő szempontjukból. Eladdig csak módjával, három évente és kék útlevéllel szagolhattak ki a magyarok a Lajtán túlra, amíg pár lézengett arrafelé, még lehetett velük bánni.

Onnantól viszont jöttek a bajok, pedig lehet, hogy Hans, a burgenlandi traktoroslegény volt a tolvaj. Ez ilyen nyugati felsőbbrendűség volt, ráadásul kollektív büntetés, mint kicsit előbb a német nemzetiség kitelepítése, így ebből is látszik a történelem folytonossága, ahogyan az egyik ganyé hozza magával a másikat, és soha nincsen vége. Hogy aztán a Wartburgban ücsörgő nagymamát, a családfőt, a nejt és a gyerekeket miképp érintette, a rájuk kerülő stigma csak azért, mert magyarok, azt senki nem tudja. Mint ahogyan azt sem, hogy mostanában kezd ugyanez a közhangulat kialakulni, de már nem csak a szomszédban, hanem szerte Európában is.

A brexitnek is Orbán volt az egyik oka, az angol paraszt is azt mondta, nem azért dolgozik és fizet adót, hogy ő ellopja. Ezek ilyen messzeringó dolgok, mert itt van nekünk most ez a jogállamisági eljárás. Ha tetszik, ha nem, a felirat ugyanaz, mint a gorenjés időben, de most már egy komplett országnak írják ki a szöveget. Nem a nagymamát Wartburgban cipelő kádári kisembernek, hanem nemzeti nagyjainknak azzal az ódiummal, hogy megítélésünk ugyanúgy általános, mint a hőskorban, de amíg akkor ott állt a határon velünk sorban az, aki miatt a tolvaj jelzőt ránk is sütötték, most a parlamentben ül, repülővel jár futball meccsre, mert állítólag harminc éve is így járt.

Nem tudni, azokban, akik mindezek ellenére negyedszer is megválasztották a rendszerszintű tolvajokat, maradt-e önbecsülés, az öntudatnak valami halovány szikrája, ám nem igazán valószínű. Akkor nem szavaztak volna rá. De a rezsicsökkentés fontosabb volt, mint a becsület vagy a gerinc. Nem akarnék most, ha már kollektív megítélés, a szolgalelkűség hangoztatása felé elmenni – mert megetette azt más -, pedig lehetne, az út nyílegyenes. Ezért arra bazíroznék inkább, ha van még értelme, hogy a maradék önbecsülést jó lenne megőrizni, feltéve ha volt minek megmaradnia és volt miből őrizgetni ezekre a sivár napokra.

És jó volna azt is tudni, hogyha most már útlevél és a nagymama mint valutaforrás nélkül megy a kerítésen túlra az orbáni kisember – mert ide jutottunk, hogy már ilyen is van –, akkor nem maga miatt fognak kiköpni a háta mögött, hanem azok miatt, akiket megválasztott, de ennek a belátásához is kellene bizonyos kognitív készség. S ha most az a vád érne, hogy lehülyéztem az Orbán-szavazót, ám legyen, mert az ugyan kevéssé érdekel, hogyan néz rám a burgenlandi traktorista, de az igen, hogy miért fogok éhen dögleni. Miattuk. És az Orbán-szavazó Orbán kisember is, de ennek belátásától elvették az eszét, és nem is látszik visszajönni soha már.

Varga Juditot már végtelenül unjuk, mint ahogyan most is. Megküldte nekik a levelet az Unió, benne azzal az egyszerű kéréssel, hogy magyar, ne lopj, és nekilát itt megint a kisóvodások fütyijéről előadásokat tartani. Egészen pontosan ezt: „A következő kérdésekben azonban nem fogunk engedni: Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, nem hagyhatjuk, hogy a magyar családok fizessék meg a háború árát, gyermekeinket pedig meg fogjuk védeni a gender-lobbival szemben.” – Ezt a megnyilatkozást minősíteni már egyáltalán nem kell, de sajnálatosan Varga Juditot sem komilfó immár szidni ezért, mert fölösleges.

Nem tesz egyebet Orbán prímása, mint megfelel a választói igényeknek és elvárásoknak. Április harmadika fényesen igazolta, hogy ennyi és éppen ez elég, ennél nagyobb igények nincsenek. Az Orbán-szavazó Orbán kisember horizontja a kisóvodás fütyije, a rezsicsökkentés és az akciós farhát, s ha istenei miatt ma is úgy néznek rá, ha külföldre keveredik, mint a sztyeppékről szabadult barbárokra, akik lopnak, az sem igazán baj. Isten, haza, család, kirántott hús és plébános úr. Vak komondor, fakanál, meg a meccs. Hogy aztán a sorosgyurcsányi mit óbégat, az őtet nem zavarja. Csakhát, beledöglünk. Nem fogunk, már megtörtént, ez itt a másvilág.