Magyar, ne lopj!

Akkoriban, amikor kinyílt a világ, és a nagymamákat a Wartburgba zsúfolva (valutakeret) kellett Gorenjét venni Ausztriába járni, jelentek meg egyes osztrák boltokban a „Magyar, ne lopj!” táblák. Nem volt ez szép a sógoroktól, hiszen általánosítottak, és úgy sütötték rá az összes magyarra a tolvaj jelzőt, hogy nem is ismerték az mindet, de az vesse rájuk az első követ, aki más módszert talált volna a jóléti Ausztriára szabadult éhes, barbár hordák megállítására. Legalábbis az ő szempontjukból. Eladdig csak módjával, három évente és kék útlevéllel szagolhattak ki a magyarok a Lajtán túlra, amíg pár lézengett arrafelé, még lehetett velük bánni.

Onnantól viszont jöttek a bajok, pedig lehet, hogy Hans, a burgenlandi traktoroslegény volt a tolvaj. Ez ilyen nyugati felsőbbrendűség volt, ráadásul kollektív büntetés, mint kicsit előbb a német nemzetiség kitelepítése, így ebből is látszik a történelem folytonossága, ahogyan az egyik ganyé hozza magával a másikat, és soha nincsen vége. Hogy aztán a Wartburgban ücsörgő nagymamát, a családfőt, a nejt és a gyerekeket miképp érintette, a rájuk kerülő stigma csak azért, mert magyarok, azt senki nem tudja. Mint ahogyan azt sem, hogy mostanában kezd ugyanez a közhangulat kialakulni, de már nem csak a szomszédban, hanem szerte Európában is.

A brexitnek is Orbán volt az egyik oka, az angol paraszt is azt mondta, nem azért dolgozik és fizet adót, hogy ő ellopja. Ezek ilyen messzeringó dolgok, mert itt van nekünk most ez a jogállamisági eljárás. Ha tetszik, ha nem, a felirat ugyanaz, mint a gorenjés időben, de most már egy komplett országnak írják ki a szöveget. Nem a nagymamát Wartburgban cipelő kádári kisembernek, hanem nemzeti nagyjainknak azzal az ódiummal, hogy megítélésünk ugyanúgy általános, mint a hőskorban, de amíg akkor ott állt a határon velünk sorban az, aki miatt a tolvaj jelzőt ránk is sütötték, most a parlamentben ül, repülővel jár futball meccsre, mert állítólag harminc éve is így járt.

Nem tudni, azokban, akik mindezek ellenére negyedszer is megválasztották a rendszerszintű tolvajokat, maradt-e önbecsülés, az öntudatnak valami halovány szikrája, ám nem igazán valószínű. Akkor nem szavaztak volna rá. De a rezsicsökkentés fontosabb volt, mint a becsület vagy a gerinc. Nem akarnék most, ha már kollektív megítélés, a szolgalelkűség hangoztatása felé elmenni – mert megetette azt más -, pedig lehetne, az út nyílegyenes. Ezért arra bazíroznék inkább, ha van még értelme, hogy a maradék önbecsülést jó lenne megőrizni, feltéve ha volt minek megmaradnia és volt miből őrizgetni ezekre a sivár napokra.

És jó volna azt is tudni, hogyha most már útlevél és a nagymama mint valutaforrás nélkül megy a kerítésen túlra az orbáni kisember – mert ide jutottunk, hogy már ilyen is van –, akkor nem maga miatt fognak kiköpni a háta mögött, hanem azok miatt, akiket megválasztott, de ennek a belátásához is kellene bizonyos kognitív készség. S ha most az a vád érne, hogy lehülyéztem az Orbán-szavazót, ám legyen, mert az ugyan kevéssé érdekel, hogyan néz rám a burgenlandi traktorista, de az igen, hogy miért fogok éhen dögleni. Miattuk. És az Orbán-szavazó Orbán kisember is, de ennek belátásától elvették az eszét, és nem is látszik visszajönni soha már.

Varga Juditot már végtelenül unjuk, mint ahogyan most is. Megküldte nekik a levelet az Unió, benne azzal az egyszerű kéréssel, hogy magyar, ne lopj, és nekilát itt megint a kisóvodások fütyijéről előadásokat tartani. Egészen pontosan ezt: „A következő kérdésekben azonban nem fogunk engedni: Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, nem hagyhatjuk, hogy a magyar családok fizessék meg a háború árát, gyermekeinket pedig meg fogjuk védeni a gender-lobbival szemben.” – Ezt a megnyilatkozást minősíteni már egyáltalán nem kell, de sajnálatosan Varga Juditot sem komilfó immár szidni ezért, mert fölösleges.

Nem tesz egyebet Orbán prímása, mint megfelel a választói igényeknek és elvárásoknak. Április harmadika fényesen igazolta, hogy ennyi és éppen ez elég, ennél nagyobb igények nincsenek. Az Orbán-szavazó Orbán kisember horizontja a kisóvodás fütyije, a rezsicsökkentés és az akciós farhát, s ha istenei miatt ma is úgy néznek rá, ha külföldre keveredik, mint a sztyeppékről szabadult barbárokra, akik lopnak, az sem igazán baj. Isten, haza, család, kirántott hús és plébános úr. Vak komondor, fakanál, meg a meccs. Hogy aztán a sorosgyurcsányi mit óbégat, az őtet nem zavarja. Csakhát, beledöglünk. Nem fogunk, már megtörtént, ez itt a másvilág.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Magyar, ne lopj!
  1. Yeti szerint:

    Akkoriban az élelmesebb osztrák egyetlen hétvégére megtanult magyarul köszönni, számolni, néhány kedves mondatot elmondani.
    Volt is irgalmatlan nagy forgalma, hetek alatt többet keresett a magyar vásárlókon mint előtte egész évben.
    Olaszok is magyarul szóltak Tarvisio bőrpiacán a vásárlókhoz!

    Ehhez képest nézve még fájóbb a mai fertelmes népség.

  2. Jane Doe szerint:

    “…nem hagyhatjuk, hogy a magyar családok fizessék meg a háború árát…”
    És azt miért hagyhatjuk, hogy a Zorbán/fidesz tolvajlásainak az árát a magyar családok fizessék meg? – mert most, pillanatnyilag itt tartunk. Meg még holnap is itt fogunk tartani. Meg holnapután is.
    Na, az önérzeteskedésre és az önbecsülésre térjünk vissza majd akkor, ha ez a kérdés lesz a napi politika központi kérdése.
    Addig beszéljünk a fjordokról.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum