Szegény L. Simon

Most képzeljük el, hogy költők vagyunk. Érzékeny lelkű népek, akik a világra különösképp rezonálnak, és annak bajai, örömei, egyáltalán az élet erősen zúg bennünk, vagy üvegszamovárok zúgnak el a fejünk fölött. Képzeljük el, hogy költőként közszerepeket vállalunk, mert lobog bennünk a világmegváltó lelkesedés, vagy, mert pénzéhesek vagyunk, és a Parnasszus kevésbé érdekel, mint a Mammon, ekképp a kockás füzetbe irkált szép szavak helyett csinovnyikok leszünk. Szürke hivatalnokok, amitől a lélek meghasonlik, és idegenül bolyong. Pártkatonák leszünk, de semmiképp sem tűzoltók vagy katonák, esetleg vadakat terelő juhászok.

Ezzel csak azt mutattam meg így kéretlenül de nagyon, mivel jár, ha az ember eladja a lelkét. Hogy vannak azért olyanok, akik olykor-olykor megcsömörlenek, mint Pelikán gátőr gyermekei a töpörtyűtől, s miközben felfalja őket az a világ, amelynek szolgálatára szegődtek, semmit sem tudnak arról a másikról, amelynek valóság a neve, s amely ugyan maga is illékony, de mégis megfogható azért valamelyest. Például, ha az ember anyukája beteg lesz. Ilyenkor nem segít a központi ukáz, a tízparancsolat, sem pediglen a jelmondatok, hogy előre megy a kedves mama és nem hátra. A kedves mama ugyanis lázaktól gyötört, és ki tudja még, hányféle baja van.

És ezen a ponton kezdődik a színmű, amelyet a Facebooknak köszönhetően rohadt sokan néznek, és ők nagyrészt nem vettek jegyet, hanem csak elébük kerül a préda, amit aztán elevenen falnak fel. L. Simonnak is már a csontjai ropogtak, mire eltüntette azt a bejegyzést, amelyben a kedves mama azon kálváriáját föstötte le csodálkozva, hogy a háziorvoshoz telefonon kell bejelentkezni, és búsongott L. Simon, a múltba révedt, hogy jajj, régen minden jobb volt. Mert az X. bácsiorvos ilyenkor egyből a kedves mamához pöfögött a Trabantjával, ami gyönyörök a mostani korban nem adatnak meg, és, tesszük hozzá a szánakozás hangján, a kedves mama ilyképp magában szenved tovább.

Máris előttünk áll a drámai konfliktus, aminek eredője kettős. Az egyik, hogy hősünk, akit felfaltak a Facebook hiénái, nem ismeri a valót, s mint költő – utalunk itt méltóbb elődjére – az igazat sem. És ez baj. A dráma viszont az, a konfliktus magva mintegy, hogy L. Simon, aki most aggódó gyermekként került elénk, és ebbéli minőségében esedezik a széles publikum együttérzésére, a képibe kapja, hogy egye meg, amit főzött, merthogy ő a rendszer – amely a kedves mamát szenvedésre kényszeríti és ítéli – kiszolgálója, megteremtője mintegy. Így az aggódó gyermek a szenvedő mamával szemben nem érdemel irgalmat az ezerfejű bírától.

Hogy ez jogos-e agy sem, hogy L. Simon konkrétan tehet-e arról, hogy miként a képibe kapta erősen, mindenkinek a mamája ebben a nyüves országban telefonra kényszerül a háziorvosnál. Hősünk pedig, mint ikonikus alakja a rendszernek, így a közösség szemében annak kialakítója is, a hüvelykujjakat tehát ebben a moziban lefelé fordították, ez az ítélet a csata után. Az ezerfejű cézárnak igaza van, hiszen költőnk valóban a NER egyik fogaskereke. Ha kicsi is, mégis az, így a közösség nem győzvén hangsúlyozni a kedves mama jobbulásának szorgalmazását és óhaját, egyként alakítja ki a végső konzekvenciát, hogy L. Simon nemcsak gonosz, hanem hülye is.

Hát perszehogy leveszi a bejegyzést, hogy ne fájjon annyira a világ, ámde meg nem történtté tenni nem tudja, a maflást – amit azért szenvedett el, mert nyilvánosan aggódott a kedves mamáért, mert a rendszer cserben hagyja – soha nem feledheti. Ennyi volt, vége van, nyoma sincs, csak a fejekben, de ott nagyon, és egyetlen tanulsággal, ami viszont meglehetősen öblös és mély merítésű. Hogy mi történhet, ha a csinovnyikok, pártkatonák és egyéb ártó jószágok találkoznak a nagybüdös élettel, hogy az mennyire bír fájni nekik. Szordínós végezetül azonban jegyezzük meg, csalfa reményeket ne tápláljunk, hogy az igazán nagy gazemberek is így járhatnak, mint ez a szerencsétlen.

Nem, ilyesmi nem fordulhat elő semmiképp, mert vannak a buroknak is rétegei, és hiába játszotta el – témánknál maradva – Orbán annak idején, hogy ő csak beszalad a rendelőbe egy receptért, egészen biztosak lehetünk abban, hogy a rendelő és egy komplett kórház már rég a Karmelitába költözött. Ha nem is szó szerint, azonban egészen. És ebből az fakad egyrészt, hogy Orbán kedves mamája nem fogja telefonon hívogatni a háziorvost, ha gyötri a láz. A másik levonandó következtetés, hogy ez az L. Simon mégiscsak kis hal a nagy akváriumban, ami jobban fájhat, mint amikor a kedves mamát semmibe veszik. Következésképp, az élet olykor nagyon kegyetlen bír lenni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Szegény L. Simon
  1. netuddki szerint:

    Ebből lesz a külön NER egészségügyi szolgáltató, a NER tagoknak,ahogy ez szokás
    Volt a SzU ban,É-Koreában stb

  2. Jane Doe szerint:

    Nem kell egy egész kórháznak a kolostorba költözni, elég oda egy zártabb osztály is és egy (szereposztó) dívány.

  3. jaegtoer szerint:

    Pedig már a klasszikus is megmondta: -Lófxyzt Mama! És még csak alanyi költő sem volt.

  4. polyvitaplex szerint:

    Minden rosszban van valami jó, ebben a hírben például az, hogy L. Simon 2020 óta nem járt háziorvosi rendelőben, tehát egészséges, mint a makk. Jó hazafiként javítja a siralmas statisztikát.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum