Milyen jó is, hogy van a Ferenc, és mennyire megnyugtató, hogy él benne irgalom is. Másképpen szólva fogad boldog-boldogtalant, illetőleg, mint az tudvalévő – és Isten bocsássa meg – a hajléktalanok retkes lábát is megmossa. Mert Orbán Viktor Mihály fölnézett az égre a győzelme után, majd szerte is a világban, hogy hol, és legfőképp kivel lehetne legitimáltatni nagyarányú de kétes eredőjű diadalát, és nemigen talált senkit semerre. Elfogynak lassan a csapattársak. És bár Orbán fodbalista volt, lehet, hogy dekázni nem tud (viszont a Jucus igen, sőt hegedálni is), és aki fodbalista dekázni nem tud, az áll csak társak nélkül a grundon, hóna alatt a labda, és túrja az orrát.
Ez e fölskiccelt kép, amit megalkottunk a magány egy stációjáról, annak az elsődleges magyarázata, miért csámpázott Orbán a Vatikánba Semjénestül és nejestül. És bárha azt mondta – de nem csinálta, és így nem is ér –, hogy spirituális kapcsolat vonzotta volna oda, akárha döglegyet a hulla, másképpen édes méz a méhecskét, secko jedno, erősen, sőt kiváltképp különösen tűnik úgy, hogy máshová menése nemigen volt, mert utálják őt és a népizenekarát szerte a civilizált világban, mint akár a szarkupacot a lépcsőházban. Ha belegondolunk, nem nagyon maradt játszódó társa. Ilyen salvinik, akihez is beugrott az audiencia után, aki bírósági ítéletre vár, hogy mennyi lesz az a börtön.
Gruevszkik, akiket lopásért ítéltek el, de Orbán bújtatja? Fico, akit épp készülnek letartóztatni? De hol van már Kurz, és hol a tavalyi hó. Dva brtanakik sincsenek, Putyin ölelő karja sem, Le Pen meg ellopta az Orbántól kölcsön kapott pénzt is, Trump pedig valahol messze az alufóliasityakja alól átkozódik. Megváltozott a világ, az álmok a nagy közös fasiszta Európáról oda. Maradt Orbánnak a kis sziget, amelynek vagyunk lakói, és ezt kell megmagyarázni a világnak. Hogy bár alattvalóinak nagy része elégedett vele, mert újra megválasztotta, más tájakon, ahol megmaradt a józanság egy kis szelete, tudják róla, hogy szaralak. Csal, lop, hazudik, és csodálkoznak is, hogy mi meg imádjuk.
Különös nép a magyar, az hétszentség. Viszont és nos tehát, ez úgyszólván már mindegy is, végül is, nekünk marad az, hogy a színielőadást valamiképp értelmezni próbáljuk. Kiváltképp a színpadképet, amelyen áll Semjén felszegett fejjel, mint akárha versenyparipa vagy őt magát szimatoló házi rénszarvas halálfélő, menekülő rémületében, illetve hősünk zömökön a szentatya mellett, és a nej, akárha valami spanyol bús donna fekete csipkés kendővel a vállán, beesett szemekkel mindenbe beletörődve. Vagy a másik, amelyen minden magyarok örökös miniszterelnöke oldalvást áll megmutatva Svejkre hajazó idomait, ha a derék katona ezért meg nem sértődne.
Kiábrándítóan lehangoló képek ezek, és még keserítőbb a körítés a spirituálisnak hazudott kapcsolat mellett. És a dumák hozzá, hogy „nagy magyar tradíciót” folytat, hogy odaette a fene a győzelme után, a békeharcok a szentatyával közösen, és a legszebb a menekülőkről. Hogy ahogy Orbán hazudja, „minden idők legnagyobb humanitárius akcióját” bonyolítja, és mindezek mellett a hír, hogy az ukrán menekülők nyolcvan százaléka csak keresztülsuhan az országon, de ennek ellenére és rá mutogatva már megint megy a koldulás az Uniótól. Sőt, tegnap a kuncsorgáshoz már az is hozzá tevődött, hogy jó lenne a visszatartott pénzecske is, kizárólag a menekültek érdekében.
Ott áll tehát mindezek közben és ezt az egészet előadva miniszterelnökünk a kiábrándítóan trottyos gatyájában, és valami isteni csoda folytán nem szakad rá a Vatikán összes plafonja. De mi már ismerjük, és így ismerjük, őt, mint ahogyan immár mindenki más is. És ilyen ismeretek birtokában térünk vissza a spirituálisnak hazudott látogatás igazi céljára, ami nem egyéb, mint legitimáltatni mindazt a ganajt, amit eddig elkövetett, és amit majd ezután fog. Ferenc ebben nem játszótárs, hanem díszlet csupán, akinek hivatala sajátosságait is kihasználja ez a semmitérő, mert mint fentebb mondtuk, ő a hajléktalan retkes lábát is megmossa. Rá hivatkozni tehát nem ér.
Vélemény, hozzászólás?