Pápa bácsi, hol lehet itt focizni?

Milyen jó is, hogy van a Ferenc, és mennyire megnyugtató, hogy él benne irgalom is. Másképpen szólva fogad boldog-boldogtalant, illetőleg, mint az tudvalévő – és Isten bocsássa meg – a hajléktalanok retkes lábát is megmossa. Mert Orbán Viktor Mihály fölnézett az égre a győzelme után, majd szerte is a világban, hogy hol, és legfőképp kivel lehetne legitimáltatni nagyarányú de kétes eredőjű diadalát, és nemigen talált senkit semerre. Elfogynak lassan a csapattársak. És bár Orbán fodbalista volt, lehet, hogy dekázni nem tud (viszont a Jucus igen, sőt hegedálni is), és aki fodbalista dekázni nem tud, az áll csak társak nélkül a grundon, hóna alatt a labda, és túrja az orrát.

Ez e fölskiccelt kép, amit megalkottunk a magány egy stációjáról, annak az elsődleges magyarázata, miért csámpázott Orbán a Vatikánba Semjénestül és nejestül. És bárha azt mondta – de nem csinálta, és így nem is ér –, hogy spirituális kapcsolat vonzotta volna oda, akárha döglegyet a hulla, másképpen édes méz a méhecskét, secko jedno, erősen, sőt kiváltképp különösen tűnik úgy, hogy máshová menése nemigen volt, mert utálják őt és a népizenekarát szerte a civilizált világban, mint akár a szarkupacot a lépcsőházban. Ha belegondolunk, nem nagyon maradt játszódó társa. Ilyen salvinik, akihez is beugrott az audiencia után, aki bírósági ítéletre vár, hogy mennyi lesz az a börtön.

Gruevszkik, akiket lopásért ítéltek el, de Orbán bújtatja? Fico, akit épp készülnek letartóztatni? De hol van már Kurz, és hol a tavalyi hó. Dva brtanakik sincsenek, Putyin ölelő karja sem, Le Pen meg ellopta az Orbántól kölcsön kapott pénzt is, Trump pedig valahol messze az alufóliasityakja alól átkozódik. Megváltozott a világ, az álmok a nagy közös fasiszta Európáról oda. Maradt Orbánnak a kis sziget, amelynek vagyunk lakói, és ezt kell megmagyarázni a világnak. Hogy bár alattvalóinak nagy része elégedett vele, mert újra megválasztotta, más tájakon, ahol megmaradt a józanság egy kis szelete, tudják róla, hogy szaralak. Csal, lop, hazudik, és csodálkoznak is, hogy mi meg imádjuk.

Különös nép a magyar, az hétszentség. Viszont és nos tehát, ez úgyszólván már mindegy is, végül is, nekünk marad az, hogy a színielőadást valamiképp értelmezni próbáljuk. Kiváltképp a színpadképet, amelyen áll Semjén felszegett fejjel, mint akárha versenyparipa vagy őt magát szimatoló házi rénszarvas halálfélő, menekülő rémületében, illetve hősünk zömökön a szentatya mellett, és a nej, akárha valami spanyol bús donna fekete csipkés kendővel a vállán, beesett szemekkel mindenbe beletörődve. Vagy a másik, amelyen minden magyarok örökös miniszterelnöke oldalvást áll megmutatva Svejkre hajazó idomait, ha a derék katona ezért meg nem sértődne.

Kiábrándítóan lehangoló képek ezek, és még keserítőbb a körítés a spirituálisnak hazudott kapcsolat mellett. És a dumák hozzá, hogy „nagy magyar tradíciót” folytat, hogy odaette a fene a győzelme után, a békeharcok a szentatyával közösen, és a legszebb a menekülőkről. Hogy ahogy Orbán hazudja, „minden idők legnagyobb humanitárius akcióját” bonyolítja, és mindezek mellett a hír, hogy az ukrán menekülők nyolcvan százaléka csak keresztülsuhan az országon, de ennek ellenére és rá mutogatva már megint megy a koldulás az Uniótól. Sőt, tegnap a kuncsorgáshoz már az is hozzá tevődött, hogy jó lenne a visszatartott pénzecske is, kizárólag a menekültek érdekében.

Ott áll tehát mindezek közben és ezt az egészet előadva miniszterelnökünk a kiábrándítóan trottyos gatyájában, és valami isteni csoda folytán nem szakad rá a Vatikán összes plafonja. De mi már ismerjük, és így ismerjük, őt, mint ahogyan immár mindenki más is. És ilyen ismeretek birtokában térünk vissza a spirituálisnak hazudott látogatás igazi céljára, ami nem egyéb, mint legitimáltatni mindazt a ganajt, amit eddig elkövetett, és amit majd ezután fog. Ferenc ebben nem játszótárs, hanem díszlet csupán, akinek hivatala sajátosságait is kihasználja ez a semmitérő, mert mint fentebb mondtuk, ő a hajléktalan retkes lábát is megmossa. Rá hivatkozni tehát nem ér.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Pápa bácsi, hol lehet itt focizni?
  1. netuddki szerint:

    Tiszta Svejk, de az mennyivel szimpatikusabb tudott lenni!

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Csodálom, hogy azt az apróságot kihagytad, hogy ennek a látogatásnak kifizettük, és még ki is fogjuk fizetni az árát. Nézd meg az egyházba öntött ezer milliárdokat, az iskoláink odaajándékozását, és a többit.
    Éhen hal a fél ország, miközben itt az újabb kétharmad, újabb idiótákkal, és újabb irdatlan böszmeségekkel. Mert bizonyítaniuk muszály lesz, kétségünk ne legyen.
    Jól mondta Ady: nekünk Mohács kell..

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum