Sorban állva

Amennyire lelkes volt a kedves vezető békemenetileg, hogy két napon át szinte fél óránként posztolt a nagy készülődésről, akárha húgyos kisovis a Jézuska-várásról, hogy már csak két óra, már csak fél, hogy mindjárt indulunk, nos, ahhoz képest nem láttuk őt a sorokban. Sőt, az első vonalban maga Gáspár Győző nézegetett bambán, mert ugyan kik vagyunk mi, hogy kognitív készségeket fölrójunk akárkinek is, no de azért mindenki Győzikéjén erősen látszottak a zavarok, hogy azt sem tudja hol van és miért, és netalán az sem, miért került oda. Erre nézvést volna ideánk, hogy elnyűlődtek a zebrás kispárnák, és újakat kell beszerezni. Tehát a pénz.

Viszont nem Gáspár Győző elmélkedésünk tárgya, egyáltalán. Ám, ha már a nevét és a búbánatos képét adta a ganyéhoz, nem kerülhető meg az említése, mert szimbolikus. Megértük, hogy ikon lett belőle is, annak a megmásíthatatlan és örökre belénk ivódó képe, ahogyan a lé határozza meg a tudatot, hogy előbb-utóbb mindenki leborul, és nekilát morzsákat szedegetni. Ki többet, ki kevesebbet, ott turbékolnak az ostoba képű galambjaink a szétszórt száraz zsömledarabok közt, míg a nagyok a kondérnál tolakodnak. S ha most olybá tűnnék, hogy valami morális minimumot akarnék emlegetni újólag, az is értelmezési hiba volna, vagy tárgybéli tévedés.

Mert agyonnyom az a jobboldali erkölcsi fölény, ami süt reám a falakon lévő feszületből, ami alatt fődögél a velőspacal. És ezzel végeztünk is, mert eljutottunk oda, ahonnan indultunk, hogy a kedves vezető hiányzott a sorból. Nem tartott duci ujjaival utcán átívelő molinót, emelt magasba műanyag feszületet, és nem vállalta annak az ódiumát, hogy kifütyüljék őtet az ablakokból szerte a városban, amerre a menet haladt. Mert ez is volt hosszú évek után igazi nóvumként, hogy a győztes és mindenkit lehengerlő – valamint morális, sőt pláne intellektuális fölényként – vonuló békehadakat kinyilvánított ellenérzések kísérték az ablakokból.

A mosolyok tehát nem voltak zavartalanok egyáltalán. Tudta ezt a kedves vezető előre, és lelki – valamint fizikai – egészségét őrzendő nem állt be a sorba az övéi élire, vagy csak simán átverte őket (is), az soha ki nem derül, csak sejthető nagy bizonyossággal. Pedig, mint a képek is tanúsítják, kebelbéli cimborája, a nagy keresztény vadász, az éjszakai törvénybeterjesztő ott vonult a bizonytalan, málésan félő arcú zebrabolond showman mellett. A NER második embere, a miniszterelnök-helyettes, akivel bizonytalan állagú választási győzelmek után félrészegen a színpadon óbégatni oly jó. Az is ünnep nekik, ez is az lett volna, de nem lehetett ezek szerint tökéletes egyáltalán.

Mivelhogy semmi sem az, a NER és megnyilvánulásai (vö: most épp békemenet) pedig különösképpen, mert genezisében nem is lehet más. Állagában leginkább puffasztott rizs, összeterelt egyedek, akiknek az a feladatuk a forgatókönyvben, hogy biomasszát képezzenek az első sorokban haladók mögé és alá, és akik leginkább az sem tudják, hol vannak. Azt pedig legfőképp nem, miért is mentek oda. De most már a frontvonal is ez, ha Gáspár Győző jámboran rettegő szemébe nézünk, de az ő indíttatása egyenes. Élni kell, fejet lehajtva sorba állni. Ha Nagy Ferencnek megy, akkor neki is. De mondom, mégsem ő a tárgy ma, csak mindig előkerül ilyen-olyan bizonyságképp.

Tehát a kedves vezető. A győztes hadvezér. Az utcai harcos. Európa DNS-e. A hátán libernyákot cipelő. A nagy stratéga. A tévedhetetlen. Hol volt ő a tömegekben? Hát, seholse volt, hadvezérként, amint szokása, azt kiáltotta előre – nem azt, utánam –, és beállt a függöny mögé várva a fogdmegek körében elkövetkező föllépését. Nem beszari alakozzuk le, pedig megtehetnénk, de még mennyire. Nem rántunk le róla semmiféle leplet, csak újólag nyugtázzuk emberi minőségét a rég lejárt szavatosságával. Ahogyan a menete is elavult, és a veresége után megszűnik. Nem lesznek buszok, közpénz, így a lelkesedés is eloszlik. Csak a szégyen marad, mert a képeket őrzik a drótok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Sorban állva
  1. Yeti szerint:

    Ma reggel találtam a kuka mellé dobva egy kb fél méteres kokárdát.
    Lehet, tényleg nem volt olyan remek élmény az illetőnek, mint eredetileg elgondolta.
    Úgy vélem, nem csak véletlenül leesett a bocskaijáról.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum