A Fidesz mindig a liftbe szellent

Orbán tamburmajor azzal, hogy sugallata szerint a homoszexualitás átfordul mintegy pedofíliába, átlépett egy vörös vonalat az uszításban, amit egy módon lehetne megállítani, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mert mindeközben, amikor melegezik, pedofilozik és LMBTQ-zik, látjuk Szájer csupasz seggét lefelé csúszni az ereszen, és nézzük Kaleta nyálcsorgatását is, amikor tiszta keresztényi hittel gyerekek meztelen képeit nézegeti a számítógépén, és még ki tudja, mit nem tesz mindeközben. Mindeddig az az európai álláspont volt a mérvadó, hogy a nemi irányultság, vallás, és más benső dolgok az ember legmélyebb magánügyei, ahhoz a másiknak köze nincs.

A Fidesz azonban mindent megtesz, hogy ez ne ilyen kultúrnépesen legyen, hanem ágyékkötős vademberesen. És nem azért leginkább, mert hasonló primitív, agytörzsi szintre óhajtanánk süllyedni, mint ahová a kollégisták és csatolmány csürhéjük jutott, hanem a képmutatás miatt, amikor – mint általános Fidesz-tempó – olyannal vádolnak meg másokat, amit maguk is tesznek, csak letagadják. A legprofánabb példával, belefinganak a liftbe, és a többi utasra mutogatnak. Ez dedós viselkedésnek elmegy, ott is csak szódával, kormányzati filozófiának tarthatatlan és undorító, párt-taktikának nem kevésbé, pedig ez szerepel a kollégisták nagykönyvében boldogulásuk zálogaként.

A fiúk ilyenek is. Nagyon régóta nincs egy igaz szavuk, hogy úgy ne mondjuk, ez a jellemük és tartásuk leglényege, és ez egyben meglehetősen lehangoló, valamint egyszersmind undorkeltő. De térjünk vissza a melegekhez. Hogy Orbán miként érzi magát, amikor buzizik, azt mi nem tudhatjuk, de, hogy meleg párttársai, csinovnyikjai és rajongói milyen állapotban lehetnek mindeközben, az erősen sejthető. A meghasonlás enyhe kifejezés, a skizofrénia talán sok, valahol a kettő között lebeghetnek, és garantált, hogy rohadt rosszul érzik magukat. Ennek létezik feloldozási módja, a coming out, fasiszta, képmutató pártban azonban az ilyesmi elképzelhetetlen.

Nézzünk csak rá Szájerre, aki az ereszen a semmibe csúszott, sajnálni őt azonban bajos, mert a saját sírját ásta meg. És még azért sem érdemel szánalmat, mert mindaközben, hogy annyira meleg, mint egy túlfűtött kályha, olyan párt tagja volt – vagy még most is az –, amelyik kriminalizálni óhajtja a melegséget, és teli pofával uszít ellene. Szájer ekképp belefingott a liftbe szintén, fintorog a saját szagától, és még hányan lehetnek ilyenek. Nos, ez a kérdés ezen a fagyos vasárnapon, s nem én tettem fel, hanem Ungár Klára. Ő már a kezdetekkor kilépett a Fideszből, mostani megnyilvánulását azonban nem a bosszú vezérli, hanem a farkasfalka üvöltésének lehetséges elhallgattatása.

Ungár azt mondja: „Azt már nem is érdemes leírni, hogy a pedofilok többsége, szignifikáns hányada heteroszexuális. Ettől még nem lesznek a heteroszexuális, nem pedofil emberek elítélendők. Kivéve, ha olyan gazember, mint Orbán és csatlósai/alattvalói.” – Ami kétségtelenül erős érzelmi töltetű ítélet, de gyógymódnak vagy utolsó védekezési lehetőségnek a gyalázat ellen azt javasolja, hogy „név szerint meg kell nevezni a Fidesz vezérkar és a kormány meleg tagjait.” A Magyar Nemzet nevű nyomdaipari termék szerint ezzel ő listázni akar, felőlünk nézvést csak tiszta vizet óhajt a pohárba tölteni, hogy kik azok, akik a saját szarukat másokra kenve óhajtanak élni.

Ungárnak minden joga megvan ahhoz, hogy kinyissa a száját, ő már nagyon régóta nyilvánosan és büszkén meleg, de amikor 1993-ban a Fideszt odahagyta, az nem ezért történt, hanem, mert meglátta, milyen irányba indulnak a fiúk, akik ím, meg is érkeztek a maguk kietlen szellemi sivatagába. Ez a tisztánlátás, hogy tudjuk, ki meleg a pártban és csatolmányában, a KDNP-ben, arra való volna, hogy tudjuk, ki fingik a liftben és ki fintorog ezért. Hogy megszűnjön az a gyakorlat, amelyben az elkövetett bűnökkel másokat vádolunk meg, hogy a mi szennyesünk tisztának lássék. És itt már nem is a melegségről van csupán szó, hanem az általában vett erkölcsökről.

Amelyek a Fideszben nem látszanak létezni. Ma már, mint Orbán okádásából is kitűnik, semmiféle morális gát nem szab határt sem a szavaknak, sem a tetteknek, ma már eltátott szájú üvöltés van csupán, mint mikor Kukorica János gazdája fölfedezte a nyájban való hiányokat, és, mint olvasmányunkból emlékezhetünk, elbődült ő is, miszerint: vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül, jajj a zsivány, jajj, az akasztani való, hogy vájja ki mind a két szemét a holló (nem betűhíven, csak emlékezetből megidézve). Viszont valahol itt tartunk most, és lesz ez még rosszabb is, ha valami módon gátat nem szabunk neki. Például úgy, hogy rámutatunk a Fidesz melegjeire.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum