A gáz titokzatos ára

A tatabányai fideszesek erejükkel (többség) élve és visszaélve megtiltották az önkormányzatnak, hogy a polgármesteri hivatal munkájával, az elfogadott rendeletekkel, a város működtetésével, városi rendezvényekkel, intézményi információkkal kapcsolatban hírt adjon a város. Nem adhat ki hírlevelet, újságot, nem adhat fel fizetett hirdetést semmilyen módon, nem közvetítheti a helyi tévé a közgyűlést. Ez a jövő évi költségvetés elfogadásáig, tehát márciusig lenne vagy lesz így, és a tatabányai fideszesek most biztosan nagyon elégedettek. Lehetnek is.

Ugyanekkor ugyanis azt is megtudtuk, hogy Észak-Koreában tizenegy napra betiltották a nevetést az előző kedves vezető, Kim Dzsongil halálának tizedik fordulója miatt, a lakosok csak ünnepélyes komolysággal az arcukon járhatnak az utcákon, tilos alkoholt fogyasztani, szórakozni és nevetni. Az emberek még születésnapokat sem ünnepelhetnek, és saját halottjaikat sem gyászolhatják meg, ha pont ekkor halnak meg. Azt hisszük, Észak-Korea messze van, de jámbor tévedésben leledzünk, minálunk ugyanis suttogós advent van, amire lehet hivatkozni.

Nem is olyan régen, amikor a mi kedves vezetőnk elfogadtatta a „rabszolgatörvényt” amely a munkavállalót kiszolgáltatta a munkaadónak, szerveződött némi tüntetés emiatt, amit a keresztényi Fidesz hörögve fogadott. Szerinte a megalázottak és megszomorítottak nem tisztelik a kereszténységet, sőt, egyenest támadják azzal, hogy advent szent idején óbégatnak, mert eladják őket rabszolgának. Ha például tatabányai mintára nem tudták volna meg, hogy született ilyen törvény, senki nem ment volna a megszentelt napokon tüntetni, hanem bávatagon várta volna a csendes éjt.

Amiről nem tudunk, az nem fáj, ha a lakosság ostoba és tudatlan, akkor elégedett. Erre bazíroz a mi jótevőnk, amikor szintén tegnap – mennyi minden bír történni egy rövid napon – felcsatolta hadi kellékeit, és ellovagolt Brüsszelbe harcolni a rezsiért. Mit gondolhat most magában szegény Németh Szilárd, hogy elveszik az ő identitása, amely a múltban már névben is testet öltött, Rezsiszilárdnak nevezte őt a puszták népe, mint aki annak őre az egész nyüves országban, hogy Bözsi nénnye elégedett lehessen a langyos szobában, dicsérve az urat, akinek köszönheti, hogy nem fagy le a bütyke.

Bezzeg a baloldal, amely nemzetére tör. Mert Bözsi nénnye emlékszik még arra az időre, amikor Lendvai Ildikó lassan mondta, nem lesz gázáremelés, aztán megforgatta a kést a jámbor keresztény szívekben. Bezzeg, mióta a Fidesz és a kedves vezető gondoskodik az árakról, az élet csodaszép, duruzsol a konvektor ingyenbe szinte, pedig lófaszt mama (by: Gyurcsány). Bözsi nénnye ugyanis nem tudja, mert nem tudhatja tatabányai mintára, hogy miközben a sárga csekken nagy bötűkkel virít az összeg, hogy egyetlenünk mennyit spórolt meg neki, mindez csak átverés.

Mert hősünk és sorsosai, a bávatag magyarok nem szereztek tudomást arról, hogy sokkal kevesebbet is fizethettek volna, mert a gáz titokzatos ára sokkal alacsonyabb volt tíz éven át, mint a rezsicsökkentettt díj, és így éltek boldog tudatlanságban, illetve abban a tévképzetben, hogy Orbánnak köszönhetik a nyomorult életüket. Szintén idetehetnénk a gyurcsányi igazságot a mamáról és a ló illetlen szervéről, de nem kell annyira sulykolni a dolgokat. Azt viszont igen, hogy így mennek a dolgok, ha a piacot és annak irányító erejét önhatalmúlag kiiktatjuk.

És akkor, amikor nekünk már hazugságra nem megfelelően működik, mint most, hogy nem lehet olcsóságot hazudni, akkor Brüsszel formájában szidjuk annak céda anyukáját, és Bözsi nénnyének azt hazudjuk, indulunk lekardozni Brüsszelt, mint Orbán okádta tele tegnap ezzel a közösségi teret és mind az összes, sok száz médiumát. A hazug embert utolérte a sánta kutya, hogy kifordítsuk a népi bölcsességet egy szürreális képben, ami olyan, mint az ország maga. Szétfolyik, mint Dali ideje, van, ahol nevetni nem lehet, másutt az igazságot tudni, seckojedno.

Mindemellett, és ebbe azért gondoljunk bele, mekkora és milyen szomorú szegénységi bizonyítvány már egy országra nézve, ha évtizedekig a rezsi miatt kell aggódni, mint olyan összeg miatt, amit, ha kifizet a választópolgár, akkor éhen fog dögleni, mint ahogyan azon is gondolkozik, hogy gyógyszert vegyen vagy tyúklábat, mert a kettőre együtt nem futja. Így megy előre Magyarország nem hátra, és mindennek tükrében várjuk lélekszakadva a híreket, mit intézett Orbán Bözsi néninek. Vagy mit hazudik majd róla. Érdekes lesz olvashatni a pártsajtóban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum