Mária keze, Brüsszel lába

Tegnap úgy játszásiból elmerengtem kicsit egy fikcióban, karikatúrában, amely azt volt hivatott vizsgálni kik azok, akik Orbán-beszédet hallgatni járnak, hogyan kerülnek oda és miért. Ám jól láttuk, perszehogy, az ujjamból szoptam az egészet, de nem bűnös, hanem ábrázolási, mintegy tömörítési szándékkal. És ezen a ponton tessenek felidézni esztétikai tanulmányaikból az egyes és általános viszonyát, azt, hogy ezekből aztán hogyan fakad a valóság megmutatása és a rejtett ítélethozatal. Ilyképp tegnap előttünk állt az a típus, akiknek Orbán beszél, és a linearitást megborítva ma lesz az a nap, amikor pedig megnézzük, miket is beszél ez az alak összevissza. Hogy ne mondjuk, hadovál.

És még csak nem is az egész szöveget vesszük górcső alá, mert a fasiszta uszítás arra méltatlan, hanem, ahogyan az előbb az egyes és általános karöltésére hivatkoztam, ezúttal pedig a rész és egész egylényegűségére hívnám fel a figyelmet, hogy a legkisebb molekulában benne van az anyag minden tulajdonsága. Orbán fasiszta uszítását mintegy fraktálként tárom a nagyközönség elé, amikor a képben egyre beljebb haladva fedezzük fel benne a végtelenségig ugyanazt. Ez pedig Orbánt nézvést a romlottság, aljasság és a gonoszság maga, egy olyan ember bimbózódik, feslik ki előttünk, ami típust már régebben is a történelem szemétdombjára hajítottak, csak kis hazánkban nem jött még el a végleges ideje.

„Liberálissá és érzékennyé akarnak pofozni bennünket.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető a bávatag de annál lelkesebb és hangosabb tömeg előtt, és ebben az egy mondatban (fraktálok) benne van Orbán tágas és romlott univerzuma, amelyben az alapvető emberi értékek betartásának kérése számára pofozás és rajta való erőszaktevés. Amikor nem rúghat bele a menekülőbe – pofozás, midőn nem uszíthat melegek ellen, szintén, arcán való tenyércsattanásként éli meg, ha segíteni kell az elesetteken, rajta, illetve a természetén való két lábbal tapodás, ha ellenfelének is vannak jogai. Felesleges folytatni – pedig bőséggel lehetne – mi mindent él meg Orbán a gusztusa, jelleme. neveltetése ellen valóként.

Leginkább azokat a dolgokat, amitől amúgy embernek nevezhető az ember. Ha nem fogna vissza a gyerekszoba, néven tudnám nevezni, de inkább önökre a bízom a nehéz – vagy épp könnyű – feladatot. Sok mindent mondott még Orbán szombaton, egészen elképesztő blődségeket, amelyeknek egyetlen feladata volt, hogy a hívei elhaladva egy koldus mellett belerúgjanak, Gyurcsányt látva akasztani támadjon kedvük, egyáltalán, az az elvárás, hogy mindegyiknek csattogjon a foga és liberálisokat früstököljön, illetve irtsa az írmagjukat is. Orbán beszéde nettó közösség elleni uszítás volt, és ezért is számon fogjuk kérni, mint annyi sok mindenért még. A cél szentesítve az eszközt azonban az uszítás hiátusait kitöltve egészen elképesztő hülyeségeket beszél.

Azok, akik emberré akarják pofozni őt, Mária kezéből Brüsszel lába elé szeretnék tenni az országot, és ez a kép már fölvet bizonyos diagnosztikai gondolatokat. Nyelvünk tanáraként tudom, hogy bizonyos fix helyesírási hibák a debilitás jeleiként értelmezhetők, és, bár nem vagyok pszichiáter, azt is sejtem, az Orbán beszédében mutatkozó képek mit jeleznek. Egy, az őrület felé lavírozó organizmus megnyilatkozásai ezek. Ebből az egészből, ha véget ér, királydrámát fogok írni, ha Shakespeare-ént újjászületek a bizonytalan jövőben. Egyébként nem akartam többet a mai dolgozattal, csak ezt megmutatni: kezd megőrülni a manus, így csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele, hová bökjük azt a szurit.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum