Álmok álmodói

Amikor Fekete-Győr és decens csapata még úgymond tojáshéjjal a valagán megakadályozta a budapesti olimpia megrendezését, illetve a megrendezés szándékát, fideszi értelemben elveszítette azt a jogát, hogy hátralévő, hosszúnak ígérkező életében olimpiára menjen, akárhol is rendezik azt. Nem méltó azóta arra, hogy olimpiát nézzen a televízióban, egyáltalán olimpiára gondolnia sem szabad vagy szabadna, ha jót akar. És vele együtt természetesen nekünk sem, akik akképp vélekedtünk vele együtt, hogy olimpiát rendezni gazdasági öngyilkosság, de legalábbis fölösleges pénzkidobás, hacsak a lopási együtthatót nem vesszük figyelembe.

Ám természetesen vannak más egyéb fölhorgadások is a Fidesz és a sport, mindenféle sport viszonyában, amelyek közül a legelső a nemzeti nagylét igazolása, ami abból a kényszerképzetből fakad, hogy egyes nemzetek között vannak lényeges különbségek (vö.: übermensch), aminek egyik mérhető eleme az, hogy kinek a fia ugrik nagyobbat, vagy kinek a lánya úszik gyorsabban. Az ilyen ideák általában kisebbrendűségi érzésből fakadnak. Akik attól teszik függővé önbecsülésüket, hogy sportban sikeresek avagy sem, nem rendelkeznek egészséges önképpel, mert Spártát már pár ezer éve túlhaladtuk, csak ezt sokan nem veszik észre. Öreg hiba.

Tehát, amikor Fekete-Győr és decens csapata az emlegetett tojáshéjjal a valagán keresztbe tett a budapesti olimpiának, álomgyilkosnak lett kikiáltva, de nem azért elsősorban, mert a lopási együtthatónak keresztbe tett. A kellő mennyiségű pénzt úgyis zsebre tették az arra kijelöltek, mert a létesítmények olimpia híján is felépültek. Az egyenlet egyik fele tehát megvolt, csak a nemzeti büszkeség szenvedett csorbát, mert a kedves vezető nem verhette a mellét, hogy a keménytökű magyar legények ott állnak a világ tetején, mert gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek más nemzetek fiainál. Ezzel pedig a NER felsőbbrendűségét bizonyítják mindenekkel szemben.

Ilyen összevetésben érdemes emlékeznünk a bajuszos NDK-s úszó-, és atlétanőkre, és figyelni azt, hogy a mai győztesekkel is hogyan bánik a hatalom, ahogyan füröszti őket a tejekben és vajakban. Mert minden egyes aranyérem Orbán személyes sikere, politikájának igazolása, a győzelmek ezért a fideszistáké és senki másé. Ez a viszony nem a racionalitásé, nem az egészséges önbecsülésé, hanem a hité szintén. Így aki a Fideszben nem hisz, annak a győzelmeknek sincs joga örülni, mert aki a Fidesz politikáját ellenzi, és fölöslegesnek tartja a stadionokra elköltött temérdek pénzt, az az úszókat sem szereti szerintük. Furcsa logika, és nem is egészen az, de a NER ilyen.

És most meg ez a Karácsony, aki az atlétikának igyekszik betenni azzal, hogy megvétóztatja a vébét, illetve szeretné. Az első bejelentés után nem sokkal már megszólalt Baji gátfutó, hogy Karácsony a politika oltárán feláldozza a sportolók álmait, tehát megint ott vagyunk, mint Fekete-Győr idejében, hogy a nemzet ellen való vétek egy sortrendezvény megakadályozása, holott csak a kisebbség komfortérzetét erősíti, és nem létező felsőbbrendűségének igazolására adna újabb táptalajt. Ismét kezdik a kollégisták, csinovnyikjaik és az általuk elkábítottak keverni a szezont a fazonnal.

Reméljük Karácsony a hátra lévő szintén hosszú élete során nem tervez atlétikai versenyre látogatni, hiszen ő mostantól a sportok királynőjének gyilkosa, feledve azt, hogy nem önszántából lett az, hanem kényszerpályán mozog. Ezt a pályát pedig a Fidesz vonalazta fel azzal, hogy semmibe vette a megállapodást az atlétikai Vb és a diákváros közös sorsa felől. Azaz, a Fidesz megint úgy gondolja, hogy ő mindent megtehet, és azt mindenkinek szó nélkül tűrnie kell, ám, ha valaki él a még meglévő kevés jogával, akkor nemzetellenes, és ebből is az fakad, hogy a Fidesz azt hiszi, a nemzet ő maga és kizárólagosan.

Nem igazán. Mint ahogyan Magyarországgal sem egylényegű, pedig például Brüsszellel szemben is ez az egyik érv. A mimagyarok. Tévedés, mert a törpe minoritás nem a haza, aki megvétóz egy vébét a közösség érdekéért nem hazaáruló, szemben azzal, aki a saját érdekét állítja be közjóként és nemzetnek nevezi magát. Körbeértünk, erről többet fecsegni felesleges időtöltés, és a föladat, ami innentől ebből fakad az az, hogy kiállunk Karácsony igaza mellett annak belátása után, hogy az a mi igazunk is. És nem lamentálunk sportolóként sem azon, milyen jó volna a dobogón állni úgy, a VIP-ben Orbán szotyolázik. Vagy ilyenek az ábrándok, de akkor nincs miről beszélni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum