Orbán barbárai

A Puskás Aréna úri közönsége a tegnapi magyar-angol előtt letérdelő angol játékosok gesztusát hangos pfújolással és füttyel honorálta, mutatva és jelezve azt, hogy a szimbólumot magát nem értik, egyszerűen föl nem foghatják, miről is szól ez az egész. Az Origo névre hallgató nertudományos szaklap pedig azon melegében gúnyolódva tudósított a gyalázatról megjegyezve azt, hogy a török bíró is részt vett az angolok bohóckodásában. A szerkesztő pedig feltehetőleg elégedetten böfögte fel a fokhagymás szalonna csípős gőzeit. Másképp ez nem is történhetett, mert a viszonyulási pontokat a kedves vezető jelölte ki a legutóbbi írek elleni meccs után, akik szintén térdepléssel „provokálták” a felsőbbrendű magyarokat.

A kedves vezető a barbárság kézikönyvében azt a sorvezetőt adta az ilyen provokációk kezelésére, hogy a magyar ember nem térdepel, kizárólag Isten, a haza és a szerelme előtt. A három közül pedig egy legalább mindig jelen van minden stadionban és a világ minden tájékán, ő pedig a mindenható. Így még a magyar embernek is elnézhető, még a kedves vezető torz elmélete szerint is, ha letérdel. Hitről azonban a Puskás Aréna úri közönsége esetében szó nincs, valami másról van szó, aminek elég nehéz kimondani a nevét. Az angolok egyébként tudták, hogy ez lesz, már a meccs előtt azt nyilatkozták, minden további nélkül le fognak vonulni a pályáról, ha a dolgok elfajulnak. Annyira nem fajultak el, mert a lágerekben is szoktak focimeccseket rendezni.

Mindez pedig különösen azért megható, mert épp aznap nyilatkozta Varga Judit valami ismeretlen szer hatására, hogy Magyarországra a legtöbb helyen már követendő példaként tekintenek. No most, ha másutt is az a boldogság legfőbb forrása, hogy kultúrnépek már előre azt várják, hogy felléptükkor a rasszizmus és homofóbia, az idegengyűlölet és a vérgőzös nacionalizmus megnyilvánulásai miatt esetleg le kell vonulni a pályáról, akkor a világ teljesen elveszett. A magyar, náci karlendítő úri közönség azokat pfújolja és fütyüli, akik a világ torz eszméi miatt ereszkednek térde a füvön, amiből az fakad, hogy a magyarok a világ torz eszméit magukénak érezve élik a nyomorult életüket. És ez sem újság.

Jelen formájában egy ilyen meccsre ránézve mi vagyunk Európa barbárai, a világ ezt látja belőlünk, a világ Orbánt látja belőlünk, aki számkivetetten kóborol Brüsszelben, ő az az ember, akivel már nem igazán akar szóba állni senki sem. Uralkodásának évtizede alatt újra hátrafelé nyilazós nép lettünk a kádári tscikhós, paprikasch imázsból, egy fura, érthetetlen nyelvű horda Európa közepén, amelyik képtelen elsajátítani az együttélés szabályait. Nekünk ne mondja meg senki, hogyan is éljünk, mi utáljuk a buzikat és a négereket, mert fölzabálják a szalonnánkat, különben is, fogják be a pofájukat, még magyarul sem tudnak. Országunk és annak lakosai végtelenül elkeserítő állapotban leledzenek, nem lettünk gyarmat, pattogtatjuk a karikás ustort.

A lenézett, libsi angolok egyébként megverték (4:0) a százmilliárdokból kistafírozott magyarokat, és ugyan le nem vonultak, mint ígérték, de az UEFA-hoz fordulnak a magyar szurkolók rasszista viselkedése miatt. Mint mondják, Raheem Sterlinget és Jude Bellinghamet rasszista támadások érték a meccs alatt, akik a meccs előtt a térdepléssel, közben pedig a bőrszínükkel provokálták a magyar úri közönséget. Jack Grealish pedig a Twitteren írt arról, hogy briliáns győzelmet arattak egy elfogadhatatlan hangulatú mérkőzésen. Ez nekik vigasz, nekünk azonban semmi nem maradt. A verség engem nem érdekel, abba rokkanjon bele Orbán, engem az foglalkoztat, hogy elveszett a hazám, ha ugyan volt valamikor hosszúnak tűnő életem alatt.

Marco Rossi, a magyarok olasz szövetségi kapitánya egyébként a meccs előtt direkt megkérte a szurkolókat, hogy viselkedjenek. De ki az a Rossi, hogy illemtani kikötései vannak, amikor a kedves vezető szabja meg az irányt, miszerint lehet ótvar bunkónak lenni, ha provokálják a puszták népének lelkét. Országunk elveszett. Mert ugyan Orbán akár le is győzhető tavasszal, a szelleme azonban itt marad. Itt marad a stadionokban, a színházakban, a koncerteken, az iskolákban. A rombolás olyan teljes, hogy nemzedékek kellenek a gyógyuláshoz, vagy még annyi sem lesz elég, Mert végignézve elcseszett történelmünkön, még egyetlen egyszer sem éltünk egyetlen eséllyel sem. Nagy valószínűséggel a magyar lélek alkalmatlan a normális életre.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Orbán barbárai
  1. Yeti szerint:

    Ami soha nem volt az enyém, azt nem is veszíthetem el. Haza, nemzet, ország, izé.
    Volt idő, amikor azt hittem az enyém , de hamar felnőttem és az álmoknak ábrándoknak vége lett.
    “Miolta a mienk nevezet elűle.” Google kapásból kijavította a keresést és mindegyre a Minolta reklámjait tolta az arcomba. Belső memóriám kopik szaporán, a külső meg ilyen idétlenül működik. 🙁

  2. hj szerint:

    Van élet az Unión kívül is – Orbán meg a brigádja szerint legalábbis. És mint láthatjuk, azon belül egy zárványban, páriaként is, ám eltelve azzal a nemzeti büszkeséggel, aminek még csak most következik az évtizede. Bravó!

  3. Kalifaszi Guszti szerint:

    Igazuk van az angoloknak is. Bőrszíntől függetlenül minden bűnöző nyakára rá kell térdelni!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum