Orrcsont és zabálás

Körülbelül abban a pillanatban, amikor Orbán erkélye fölött a tajtékos égen az egymilliárdodik forint füstölt el – és még hátra volt háromszáz milliónyi durranás –, szóval a három napos ünnepségsorozat első napjának estéjén, épp az orgazmus közepén a költői nevű Aba településen úgy képen töröltek egy helyi képviselőt, hogy eltörött az orra. Voltaképp, ahogyan minden falusi búcsú szükségszerűen torkollik verekedésbe, Orbán gagyija is akkor és ott ért fel a csúcsra, pedig még hátra volt két nap, és most is van még egy. Soha nem látszanak véget érni az örömök. Hogy betörték a képviselő orrát, az csak magyar virtus, mert mit is tegyen az a nép, amelyiknek egy utcai harcos a miniszterelnöke, pofán vágja politikai ellenfelét.

Ez a habitus nem újkeletű a Kárpátok alatt. Emlékezhetünk, amikor Kukorica János munka helyett, hogy a nyájat őrizte volna, Juliska után koslatott inkább, mert a farkával gondolkodott, munkaadója, az uraság nem ült le vele, hogy egy tea mellett megbeszéljék a dolgot, hanem ordított. Egészen pontosan „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, ilyen szavakkal fogadta Kukorica Jánost, meg, hogy „vájja ki a szemét a holló”. Ezt is mondta következmények nélkül, mert már akkor is egy rakás szar volt a szakszervezet. Viszont ebből is látjuk, hogy ilyen ez a magyar néplélek, inkább üt mint gondolkodik. Abán is úgy vélik megoldani a sérelmet, akik a választáson vereséget szenvedtek, hogy betörik az ellenlábas orrát előre eltervelten, az ünnep közepén.

Állítólag úgy kezdődött minden, hogy az interneten névtelenül mocskolódtak és hazudoztak. A polgármester panaszkodott erről az interneten, mert mostanában az élet ott zajlik azon kívül, hogy beverjük a másik pofáját. Kukorica János történetét nem azért idéztem meg, hogy elszörnyülködjünk rajta, milyen léha alak is volt ez a János, hanem, hogy rámutassak a magyari néplélekre, s ha nem is megértéssel de a szükségszerűség tudatával várjuk azt, ha Orbán tavasszal vereséget szenved, akkor fel lesznek szedve a kockakövek. Voltaképp erre dresszíroz a három napos ünnep a szinte ingyen sörrel és gagyi dumákkal, és a televízió is. Mert az agyam akkor szállt el tegnap, amikor valami baleset miatt a telekép az M1-re kapcsolódott, ahol a nemzeti konzultációt nyomatták.

Szembejött az Állatfarm hangja, miszerint, ugye nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones, csak épp Gyurcsánnyal, aki újra elveszi a még vissza sem adott tizenharmadik havi nyugdíjat. Az M1-ből Gyurcsány, mint rézfaszú bagoly hömpölygött elő olyan irritáló narrációval, hogy az ember késztetést érzett tőle, kimenni pofán verni egy ellenzéki képviselőt vagy akárkit, akinek rosszul áll a szeme vagy a füle lekonyul. Szó szerint hangzott el, miszerint, ugye nem akarja, hogy visszajöjjön Gyurcsány, és az a hang, ami ezt előadja, a világból kergeti ki az embert. Nem lennénk ennek a hangnak a gyereke vagy a felesége egyáltalán, vagy ha azok lennénk, akkor olyanok is volnánk. De, hogy milyenek is, ez a morfondír itt a tébolyda sarkában.

Amikor hírül adták, hogy három napos lesz az idei augusztus 20-a, az ember elgondolkodott, mi az anyám valagát lehet csinálni három napig Szent István nevében, hogyan lehet hetvenkét órán keresztül csöpögtetni a pátoszt. És most, hogy a közepén vagyunk, kiderült, nem is erről van szó, hanem jól megtervezett kondicionálásról, amely a tudat szintjén és aztán az alatt is vési az idegpályákba az Orbán rendszer a legjobb rendszer életérzést az agyon és a gyomron keresztül is, hogy alaposan rögzüljön. Ezért volt az országos vurstli, a nyáladzó és semmit sem mondó vagy hazug beszédek, ma pedig zabálás van. Körbenéztem itt a végeimen, mit kínál a NER a nagy magyarbuli zárásának, és hát, ezt, evészetet, amihöz a sípszót Orbán kenyérszegése adta meg.

Az összes faluban kemencés-, rétes-, meg mindenféle fesztiválok, ökörütések, lecsó-, és főzőversenyek vannak. Vasárnap a nagy zabálással ér véget a dzsembori, ami a fröccsöntött szentistvánok és gipsz kerti orbánviktorok beszerzésével kezdődött, tűzijátékkal és bunyóval folytatódott, most pedig égett zsírszaggal zárul. Jönnek a kiábrándító hétköznapok, és kies hazánkat csak azért nem üli meg az ünnep utáni depresszió, mert az eljövendő hétfő egyáltalán nem fog különbözni a nagy ünnepi hétvégétől. Tíz éve élünk ebben: hallgatjuk a hülyeséget, zabálunk és pofán verjük a másikat abbeli félelmünkben, hogy Gyurcsány visszajön. Voltaképp, ha belegondolunk, az egész ország életét Orbán Gyurcsány fóbiája határozza meg. Évtizede már.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum