Tiltsuk be az ovit

Kocsis Máté szerint a magyar óvodákban a „hat éves kislányokkal elmondatják, hogy leszbikusnak lenni jó dolog” – ezt számos felvétel igazolja, tette még hozzá. Ilyet mutatni azonban nem tudott, forrást meg nem jelölt, és innentől fogva hazugságként is értékelhetem az állítást, ami nem lenne nagy újdonság, ha Kocsisról és a hasonszőrűekről van szó. Mindezt a homofób pedofiltörvény létjogosultságának igazolásául osztotta meg velünk és a bávatag nagyközönséggel azzal a különbséggel, hogy kies hazánk nem minden tagja él a kételkedés jogával, egyszerűbben fogalmazva mindent elhisznek, amit a fideszisták az arcukba tolnak.

Ezért ilyen bamba jobb sorsra érdemes országunk, ami lehangoló állapotot az is mutat, hogy egy Kocsis oszthatja benne az észt. Felteszem, Kocsis Máté nem rendelkezik néprajzos ismeretekkel, mint ahogyan másfajtákkal sem nagyon. Mert, ha előfordulna az a szenzáció, hogy valamiről is tudása van, akkor a népi gyermekmondókákat tiltatná ki az óvodákból, amelyek nagy része vérbő szexuális tartalmakat hordoz, így az a fura helyzet áll elő, hogy a kis pisiseket nem az apukájuk és anyukájuk tanítja meg a nuni és fütyi használatára, hanem egy több száz éves falusi tata, amitől föl kellene álljon a szőr Kocsis Máté hátán. Ám az föl nem áll.

De ezen a vonalon tovább haladva azt is látnunk kellene, hogy az ilyen ügyekre szintén nagyon kényes Dúró Dóra a Hetvenhét magyar népmese kötetet darálja le, ami megint csak delikát volna. Ilyen veszedelem azonban nem fenyeget, mert nincs meg a kellő kognitív muníció hozzá. Azt kell látnunk, hogy egyáltalán sincsen, mivel Kocsis Máté szerint ebben a korban semmilyen formában nincs helye a szexualitásnak. Innen pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Kocsis nem volt kisgyerek, azaz, eleve ilyen koravén debilnek született. Ha lett volna, emlékezne, hogy a kis pisisek kölcsönösen milyen érdeklődést tanúsítanak a másik bugyogójának tartalma iránt.

Tudjuk, hogy az angyaloknak nincs nemük, innen fakadva szexuális érdeklődésük sem lehet. Kocsis tehát mind a magyari kisdedeket angyaloknak tételezi, vagy efelé tendál, amit delirál, mégsem erről van szó azonban. Valahogyan meg kell magyarázni a megmagyarázhatatlant, amiből ilyesmik sülnek ki. Az már régen rossz, ha egy törvényt heteken keresztül kell különféle indokokkal elfogadhatóvá igyekezni tenni, akkor azzal a törvénnyel baj van. És azzal is, aki ezt nem látja be. Viszont nem is akarja belátni, mert a törvény célja nem az, amire magyarázatukban hivatkoznak, hanem a gyűlölet terjesztése. Ez működhet, de egy ponton visszaüthet vagy önmaga paródiájába fordul.

Tegnap nagy szabadságomban kapcsolgattam a teleképet, és valami isteni szerencse okán rátaláltam a „Boldogító nem” című filmalkotásra, ami már több mint húsz éves, viszont eddig nem volt szerencsém megtekinthetni, de pótoltam a hiányosságot. Nem mesélem el, úgyis látták, csak azt a csudálatos jelenetet, amikor a melegsége miatt kirúgott tanár védelmében az évzáró ünnepségen a komplett diák-, és szülősereg áll fel és mondja azt, hogy ő buzi, meleg, homokos vagy leszbikus, mert szeretik a tanárukat. Ez a jelenet annak az igazolása, hogy egy ember minőségét nem a nemi irányultsága határozza meg. Sem a bőrének színe, sem a vallása vagy vallástalansága.

Szerte a világban így van ez, ahol nem az úgynevezett konzervatívnak mondott kirekesztő hatalom működik, vagy vallási fanatikusok. Nálunk nem. Itt konzervativizmusnak álcázott fasizmus van, klerikális állam és mindent megülő álkeresztény pátosz. Ez a három dolog mindent megmagyaráz Kocsistól Semjénig bezárólag, az összes alávalóságot. Mert ezek sem a gyermekeink, sem a mi javunkat nem akarják, őszintén szólva nem tudni, hogy a lopáson kívül akarnak-e egyáltalán valamit, és minden, amivel az életünket megkeserítik csak álca ennek elfedésére, és mégis számunkra azok tűnnek fontosabbnak.

Ugyanis a pénzt vissza lehet venni, a lelkeket azonban nem. Országunkban már így is akkora a szellemi dúlás, hogy néhány generáció kell a sebek eltüntetéséhez, és minden egyes megszólalás, interjú, pártközlemény, kék plakát és nemzeti konzultáció csak a bajokat gyarapítja, így az embernek eredendő erkölcsi kötelessége az ellene való ordítás. És ordít, ha haszontalanul is. Olybá tűnhet, hogy egyben unalmasan, hiszen egy ideje már bele vagyunk keveredve ebbe a témába, de nem tehetünk róla, a reakció az akcióra adott válasz, így, ha ökörségeket mondanak, akkor azt meg kell cáfolni. És abban is bizonyosak lehetünk, hogy a választásokig napirenden lesz a téma. Hosszú meccs lesz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum