Ha netán az a képzete volna önnek, hogy egy tébolydában ücsörög, aminek eldobták a kulcsát, szabadulni belőle tehát nem nagyon lehet, ne tessen aggódni, nincsen egyedül. Tegnap a Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette Orbán népszavazási kérdéseit, azokat, amelyeket ép elméjű ember fel sem tenne, nálunk pedig a magas grémium hagyta jóvá, igaz, akképp, ami már repedéseket mutat a monolit őrületen. Bizakodni sok ok nincsen azonban, tudjuk, hogy ezeket a repedéseket mindig begyógyítják, a hajó léket soha nem kap, s voltaképp gondolkodásunk egyik tárgya éppen az, hogy ez meddig mehet.
A képtelen kérdéseket kilenc kettő arányban hagyta jóvá az NVB, úgy, hogy a hírek szerint hárman már az elején távoztak azzal, hogy ebben ők részt nem vesznek. Tisztelet a bátraknak, és azoknak is, akik maradásuk után mondtak nemet. Ha a bizottságban való tagságuktól függ a megélhetésük, lehet, veszélybe került az, de előfordulhat, hogy amúgy is. A rezsim szereti ellehetetleníteni, megszégyeníteni, pellengérre állítani és anyagilag kisemmizni a neki ellentmondókat, ha egyelőre föl nem kötheti őket, de egy embert nagyon sokféleképpen lehet megölni. Szóval, tettel és hallgatással is.
Ilyen bátrak, mint ez az öt ismeretlen, sokan vannak a hazában, mégsem mennek semmire. Mert mindig és mindenhol megvan az a kilenc, aki eldönti, megszavazza, végrehajtja vagy csak asszisztál a tébolyda kialakulásához, és most felőlük kellene elrévednünk kicsit, mi lenne az a határ, amire már ők is nemet mondanának, mi az az erkölcsi vagy józan észbeli cezúra, ami elhozná a tagadást, az ellentmondást, vagy csak annak beismerését, hogy amit tőle kérnek szervilizmusban és lojalitásban, az már nem végrehajtható, mert ellenkezik ha mással nem is, de a józan ésszel legalább.
„Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nemátalakító kezelések?” – szerepel például a kérdések közt, amit ezek kilencen megszavaztak, holott tudjuk, és feltehetőleg ők is tudják, hogy ilyen sosem volt, senki nem tervez ilyet, tehát nem is lesz. A semmit kérdezi tehát Orbán Viktor, s ha jól tudjuk is, hogy ezek a kérdések nem azért születtek, hogy válasz érkezzen rájuk, aki rábólintott, hogy ez így rendben van és mehet, mit gondolt épp, mire mond igent. És a másik dilemma, ha igent mond, akkor miért. Nincs neki gyereke, unokája, aki egyszer majd kérdez tőle valamit?
Nincsen neki felesége, kedvese, akinek elmeséli a napját, hogy mivel töltötte azt? Vagy a legelemibb tépelődés, hogy nincsen tükre ezeknek, ahová olykor belenéznek, s ha mégis, akkor mit látnak abban? Mégis úgy tűnik, hogy jól van ez így sokaknak, és idáig jutottam akkor, amikor az első bekezdésben tébolydában ücsörgő képzetekről kezdtem mesélni azzal a teherrel, hogy az ember McMurphynek érzi magát a Száll a kakukkból, aki képtelen fölrázni a bambaságba zárult társait, és egyedül küzd a főnéni ellen. A végét pedig ismerjük a lobotómiával.
De, hogy még tovább forgassuk a szívünkben a tőrt, azon sem árt azért elmerengeni, hogy voltaképp igény is van erre a nívóra, ha nem is általános. Ismerjük a Fidesz törzsbázisát, akiknek a világ épp így kerek, egy ilyen kérdés – és a hasonlók – bennük minden lényegest kitöltenek, ilyképp, ha körbenézünk a kajla világban, megint csak a zárt osztályon érezhetjük magunkat, ahonnan a szabadulás nem tűr halasztást, ha momentán lehetetlennek is látszik. Körbeérünk azért lassan, de biztosan, s ahogyan a homokos, füves, vizes síkra nézünk, biccentünk, nem remélünk.
Viszont nézzük az abszurdot magát. Fölmérve itt a képességeket és készségeket, de leginkább azt, hogy aki erre elmegy szavazni, nagy valószínűséggel nem tudja, mire ikszel, mire mond igent vagy nemet, ezzel a horizonttal azt is jóvá lehetne hagyatni velük, hogy helyeseljenek a gyerekek nemváltó műtétjére. Mi volna akkor, mekkora móka és kacagás, és milyen hatalmas győzelem az is. A legdelikátabb azonban, hogy akkor sem változna semmi. A téboly már olyan köznapi, hogy nincs, ami lukat ütne rajta, hacsak, akár a néma indián, egy fürdőbéli súlyos készséggel törnénk be az üvegfalat.
Vélemény, hozzászólás?