Kakukkfészek

Ha netán az a képzete volna önnek, hogy egy tébolydában ücsörög, aminek eldobták a kulcsát, szabadulni belőle tehát nem nagyon lehet, ne tessen aggódni, nincsen egyedül. Tegnap a Nemzeti Választási Bizottság hitelesítette Orbán népszavazási kérdéseit, azokat, amelyeket ép elméjű ember fel sem tenne, nálunk pedig a magas grémium hagyta jóvá, igaz, akképp, ami már repedéseket mutat a monolit őrületen. Bizakodni sok ok nincsen azonban, tudjuk, hogy ezeket a repedéseket mindig begyógyítják, a hajó léket soha nem kap, s voltaképp gondolkodásunk egyik tárgya éppen az, hogy ez meddig mehet.

A képtelen kérdéseket kilenc kettő arányban hagyta jóvá az NVB, úgy, hogy a hírek szerint hárman már az elején távoztak azzal, hogy ebben ők részt nem vesznek. Tisztelet a bátraknak, és azoknak is, akik maradásuk után mondtak nemet. Ha a bizottságban való tagságuktól függ a megélhetésük, lehet, veszélybe került az, de előfordulhat, hogy amúgy is. A rezsim szereti ellehetetleníteni, megszégyeníteni, pellengérre állítani és anyagilag kisemmizni a neki ellentmondókat, ha egyelőre föl nem kötheti őket, de egy embert nagyon sokféleképpen lehet megölni. Szóval, tettel és hallgatással is.

Ilyen bátrak, mint ez az öt ismeretlen, sokan vannak a hazában, mégsem mennek semmire. Mert mindig és mindenhol megvan az a kilenc, aki eldönti, megszavazza, végrehajtja vagy csak asszisztál a tébolyda kialakulásához, és most felőlük kellene elrévednünk kicsit, mi lenne az a határ, amire már ők is nemet mondanának, mi az az erkölcsi vagy józan észbeli cezúra, ami elhozná a tagadást, az ellentmondást, vagy csak annak beismerését, hogy amit tőle kérnek szervilizmusban és lojalitásban, az már nem végrehajtható, mert ellenkezik ha mással nem is, de a józan ésszel legalább.

„Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nemátalakító kezelések?” – szerepel például a kérdések közt, amit ezek kilencen megszavaztak, holott tudjuk, és feltehetőleg ők is tudják, hogy ilyen sosem volt, senki nem tervez ilyet, tehát nem is lesz. A semmit kérdezi tehát Orbán Viktor, s ha jól tudjuk is, hogy ezek a kérdések nem azért születtek, hogy válasz érkezzen rájuk, aki rábólintott, hogy ez így rendben van és mehet, mit gondolt épp, mire mond igent. És a másik dilemma, ha igent mond, akkor miért. Nincs neki gyereke, unokája, aki egyszer majd kérdez tőle valamit?

Nincsen neki felesége, kedvese, akinek elmeséli a napját, hogy mivel töltötte azt? Vagy a legelemibb tépelődés, hogy nincsen tükre ezeknek, ahová olykor belenéznek, s ha mégis, akkor mit látnak abban? Mégis úgy tűnik, hogy jól van ez így sokaknak, és idáig jutottam akkor, amikor az első bekezdésben tébolydában ücsörgő képzetekről kezdtem mesélni azzal a teherrel, hogy az ember McMurphynek érzi magát a Száll a kakukkból, aki képtelen fölrázni a bambaságba zárult társait, és egyedül küzd a főnéni ellen. A végét pedig ismerjük a lobotómiával.

De, hogy még tovább forgassuk a szívünkben a tőrt, azon sem árt azért elmerengeni, hogy voltaképp igény is van erre a nívóra, ha nem is általános. Ismerjük a Fidesz törzsbázisát, akiknek a világ épp így kerek, egy ilyen kérdés – és a hasonlók – bennük minden lényegest kitöltenek, ilyképp, ha körbenézünk a kajla világban, megint csak a zárt osztályon érezhetjük magunkat, ahonnan a szabadulás nem tűr halasztást, ha momentán lehetetlennek is látszik. Körbeérünk azért lassan, de biztosan, s ahogyan a homokos, füves, vizes síkra nézünk, biccentünk, nem remélünk.

Viszont nézzük az abszurdot magát. Fölmérve itt a képességeket és készségeket, de leginkább azt, hogy aki erre elmegy szavazni, nagy valószínűséggel nem tudja, mire ikszel, mire mond igent vagy nemet, ezzel a horizonttal azt is jóvá lehetne hagyatni velük, hogy helyeseljenek a gyerekek nemváltó műtétjére. Mi volna akkor, mekkora móka és kacagás, és milyen hatalmas győzelem az is. A legdelikátabb azonban, hogy akkor sem változna semmi. A téboly már olyan köznapi, hogy nincs, ami lukat ütne rajta, hacsak, akár a néma indián, egy fürdőbéli súlyos készséggel törnénk be az üvegfalat.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “Kakukkfészek
  1. Yeti szerint:

    Bromden Főnök sosem volt néma, csupán átverte Ratched nővért és a többieket is.
    De a többségnek ebben a diliházban sohasem lesz olyan barátja, aki megválthassa egy méltatlan élettől egy jó halállal 🙁

  2. hj szerint:

    „Nincs neki gyereke, unokája, aki egyszer majd kérdez tőle valamit? Nincsen neki felesége, kedvese, akinek elmeséli a napját, hogy mivel töltötte azt?”
    De van neki. Ő is ugyanilyen. És nem kérdez, mert miért is kérdezne. Sőt, tükör is van.

  3. Jane Doe szerint:

    Egy vak-komondoros országban kérdezed, hogy nincsen neki felesége…, gyereke, unokája, stb. De, mindezek vannak…, csak kérdések nincsenek. A tükör meg már rég azt mutatja, amit vetítenek rá.
    Hogy a minúr a semmit kérdezi; hogy olyanra kérdez rá, ami nincs? Hát persze. Erre tudnak a hívek válaszolni. Arra rákérdezni, ami ma Magyarországon van – hát, az nagyon kínos lenne. Azt nem is engedi át a a Nemzethy Választási Bizottság (lásd: Karácsony).
    A lobotómia – ahogy a minielnök elvégezte az évek során a hívein – most látszik a populáción.
    Nálunk “Nyitva van a zárt osztály.” -by Vavyen Fable.

  4. remete szerint:

    Nekem már az is elég, ha példák leszünk McMurphy-módra(amikor nem tudta megemelni a zuhanytömböt): ” de én legalább megpróbáltam!” Ez a mondat vitt mindig tovább, amikor elhagytam valamelyik járt utat. Vénülő és rémülő fejjel látom, milyen kevesen tették ezt, s most a konszolidált konzervativizmusba merevedve állják útját mindenfajta kísérletezésnek.

  5. jaegtoer szerint:

    Volt már rosszabb is és lesz jobb is. A gyenge pontja az, hogy a felgyorsult világban nem csak magunkkal kell versenyt futni. Ámde nem lehet feladni. Térdelni, igen bizony, fognak még térdelni ezek a nagyurak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!