Mivelhogy megvolt a kellő mennyiségű ojtás, kinyitott a sarki ivó, és annak teraszán, akárha maga a kedves vezető, ott szlopálták nem Heineken söreiket a magyari jómunkásemberek, megküldve, rásegítve mintegy egy kis alapvető élelmiszerrel, amit a kocsmai köznyelv gyorsítónak nevez. A pálesz fénysebességgel vitte a magyari jómunkásembereket a Nirvana felé, ahol is a külvilág megszűnvén még a szavak is cafatokra szakadnak, szótövek, ragok és ősi gyökök szállonganak a delikvens tudatában, miközben összehugyozva ennen magát ül arcán bávatag, mindent feledő mosollyal, de azzal az ellentmondással is, hogy a világ ekkor áll össze egységes egésszé, ahol minden a helyére kerül.
Ehhöz az alapzajt a telekép adja meg, amely minden magyari ivóban – így históriánk helyén is – kitartóan üzemel, zümmög mintegy a tudatalattiba küldve a világot, ami híradóból áll, futballból esetleg, és csöcsös csajokból maximum. És most, hogy elmeséltem színdarabunk helyszínét és a történelmi összefüggéseket, nézzük a szereplőket, akik magyari jómunkásemberek sok sörrel és egyelőre kevés gyorsítóval a gőzös agyukban, s amikor a drámába – amely közpéfajú színmű – bekapcsolódunk, az a jelenet zajlik épp, amelyben a telekép híradója, akárha valami középkori lantos, azon a hangszínen közli, hogy megkapták az okleveleiket az első magyar űrkatonák.
Itt megmerevszik kissé a kép és a levegő, az egyik magyari jómunkásemberből pedig a megtalált bizonyosság világosságával és határozottságával szakad ki az ige: édesfaszom. És ezután még tovább figyeli eltátott, nyáladzó szájjal az örömöket, hogy ők képezik majd a magyar honvédség legkörszerűbb hadnemének magját és törzsét, kezelhetik az űrháborús eszközöket, megfelelve a XXI. század kihívásainak. Németh Szilárd örömködik ennek, ami éles ugrás a velőspacaltól con carne, de tudjuk, hogy mindenhez is ért, mióta a rezsitől elkezdte útját a végtelenbe, ahol majd önmagával, mint párhuzamossal találkozik. Visszatérve azonban szereplőinkhez, nekik az álluk leesett.
De annyira, hogy csöpög ki belőle a sör. Nézik a magyari jómunkásemberek a magyari űrkatonák oklevelének átadását, mire az, amelyik az előbb sommásan – édesfaszom – fejezte ki a világra való rácsodálkozását, elégedetlenségének ad hangot, hogy hát nincsen nekik fénykardjuk se, se egy csillagromboló a garázsban, de vuki igen, aki a Szilárd maga, fénylik föl az arca, és göcög. Az eddigi hallgatag recsegve csukja be a száját, amiből már egy hordó sör csöpögött az asztalra, annyit mond, biztos velük van az erő. Meg a Viktor majd vesz nekik lézerágyút, lézeres tankot. A Szilárd meg nem vuki, ő a Dzsabba. – Igaz, derül föl az édesfaszomos, tisztára olyan.
Kérnek aztán még egy gyorsítót az élmények emésztését segítendő, és értelmezik a kalandot, ami egyre nagyobb. Akkor – mondja a második mimagyarok jómunkásember – most a Gyurcsányi lesz a Dártvéder, akit a Viktor lefénykardoz? – Úgy lesz – teszi hozzá az első, az édesfaszomos –, és majd a Gyurcsányi mondja akkor, hogy Viktor, én vagyok az apád. – S bármilyen fura is, nem röhögnek rajta, hanem elégedetten hümmentenek csak, ahogyan a telekép mondja tovább az igét, a magyari űrkutatásért felelős miniszteri biztos átszellemült arccal képes kijelenteni: „a 21. század emberének a történelmét a világűrben írják”. Itt egymásra néz a két szereplő, és meghúzzák söreiket.
Ott ülnek ők, a magyari jómunkásemberek, kinéznek a teraszról a málladozó, kutyaszaros flaszterre, szemben az omladozó házra, amiről mállik le a vakolat, és ezen a ponton üt be a gyorsító egészen. Embereink elkezdenek lebegni először, majd emelkedni fel a levegőégbe, s valahol magasan a sztratoszféra fölött, ahol az űr a földet éri, csikorogva fékez egy csillaghajó, Németh Szilárd Dzsabba a sofőr, és invitálja hőseinket, hogy viszi el őket nermennyországba. De nem szállnak be, hanem zuhannak kábé tíz méter per szekundumnégyzettel, majd placcsannak a kutyaszaros flaszteron. A hold olyan, akárha halálcsillag, és egyszerre fakad ki már belőlük: édesfaszom. (függöny)
Vélemény, hozzászólás?