Annyi volt a dolog, olyan rengeteg a mesélni való ojtási hadműveletekről, ebből fakadó diadalokról, teraszokról és krigli sörökről az elmúlt napokban, hogy nem jutott idő s kellő figyelem erre a mi CÖF-ünkre, ami képződmény elborzasztóan röhejes, szánnivalóan félelmetes, s egyben az emberi hülyeség pöcsétes dokumentuma. „Soha nem látott” békemenetet terveznek a járvány utánra, ami mennyiségi meghatározástól elkezdett reszketni az inam, vagy beleszállt abba a bátorságom, midőn fölrémlett bennem, akkora lesz az a békemenet, hogy itt masírozik az ablakom alatt is hullámozva. Jönnek majd a sarkon fordulva be esernyős nénik, savas bácsik és a Kossuth-díjra ácsingózó mindenféle nagyferencek, ákosok, és föltűnik majd maga Csikidám Robi is.
Minimum kétmillióan lesznek, ahogyan számolja majd a sok milliókért számoló Rákay, integet nekik majd az emelvényről, lengeti a kalapját, olyan lesz a dzsembori, mint valami decens, komcsi május elseje, hogy otthon érezzék magukat a rajongók, a végén ringlispíl, céllövölde és virsli jegyre. Mindemellett hogy „soha nem látott” legyen, azt másképpen is el lehet érni. Amikor Hitler bácsi hatalomra került, a barnaingesei _ úgymint SA – tartottak soha nem látott mértékű fáklyás felvonulást. Szemtanúk szerint viszont (William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása) körbe-körbe meneteltek, hogy soha nem látott sokan legyenek. És ott még nem is voltak lengyel hülyék gyarapítani a nyájsokaság élményét. Szép is lett volna, de mindegy.
Mit nekünk Röhm, amikor van Csizmadiánk, aki embernek jó lenne belelátni az agyába, hogy mi ment félre benne. Mert valami baj van, ez bizonyos, reméljük rosszul van. Sheldonnal élvén úgy határozhatnánk meg létbéli állapotát, amit a fizikus felelt az anyukája kérdésére, amit az akkor tett fel, amikor taknyos volt, miszerint: rosszul vagy kisfiam? Mire Sheldon: remélem, mert, ha most vagyok jól, akkor nem érdemes élni. Ilyen egyszerűen is meghatározható a világ, vagy leginkább csak így határozható meg. Marquez felől megfogva a dolgot Ursulával szólnánk, aki ekképp intette urát, José Arcadiót: ha már meg kel őrülnöd, őrülj meg magadnak. És még sok példát hozhatnánk a kultúrtörténetből, miért volna jó, ha ez a Csizmadia befogná a száját, de nem fogja be.
Csizmadiától egyszer majd kértek valamit, s annak most meg akar felelni erősen. Tán innen eredhet a felütés is, hogy aszongya: „Közeledik annak az ideje, amikor az egyre súlyosbodó provokációk miatt – soha nem látott méretekben, békét sugallva, meghívva az operatív törzset és a pandémia legyőzésében résztvevő összes honfitársunkat, hősies munkájukat személyesen is elismerve – közösen haladhatunk a Békemeneten.” – Ezzel nem tehetünk egyebet, tátott szájjal figyeljük, hogy mit is akar mondani a költő, mert más egyebet, mint valami nyúlós pátoszt nem veszünk ki belőle. Illetve feldereng a kép, ahogyan Ceci nénnye békemenetel, ami nehézséget okozni neki nem fog egyáltalán, mert elfáradt ő már a kerítéshez is riogatni. Viszont, hogy ki provokál, az a delikát.
Súlyosbodó provokációk, sőt, egyre súlyosbodó, ez az a náci duma, amivel bele lehetett kötni valakibe, illetve emberek csoportjába, hogy aztán rendet lehessen tenni, de ezt ennek a Csizmadiának fel nem rovom, ugyanis jól láthatóan nem tudja, mit beszél. Ennek tudható be, hogy akárha valami süveges püspök, kijelenti: „legyen áldott minden ampulla”, ahol az ember azt várja már, mikor kezd el Csizmadia levitálni tíz centivel az anyaföld fölött, viszont folyamatosan. Ezzel a szakralitással viszont élesen szembe megy, hogy a kommunista Kínának, valamint a ki tudja már ebben a kuplerájban, milyen berendezkedésű Oroszországnak hálálkodik az ojtakozási diadalokért. Mintha a két jótevőnk ingyen és szívbéli jóságból, s nem túlárazva adta volna nekünk a varázsnaftát.
Értjük persze a szuszogós, vezéránuszból kilógó igyekezetet, viszont hülyeségeket mégsem kellene beszélni annak ellenére, hogy meg kell szolgálni a félmilliárdot. Bohócsipkában viszont ez is röhejes. És még, hogy mikor ér véget a járvány, ki mondja azt meg, vagy a kedves vezető int valamely pénteken délelőtt, hogy mondjuk ötmillió beoltottnál startolhat a békemenet, sőt, abban maszk nélkül összeölelkezve lehet haladni. Illetve további dilemma, hogy abban a menetben lehet-e majd dudálni meg sípolni, ami tevékenységek manapság nem megengedettek, és van még számos ilyen részletkérdés, amit nem árt tisztázni, mielőtt ez a Csizmadia útra kel. Meg kell tehát a szívnek szakadni a Csizmadiára váró nehézségektől, és most olybá tűnik, hogy én most élcelődök rajta. Nem igazán. Zokogok, hogy mivé lett ez az ország.
Vélemény, hozzászólás?