Egy korsó világos

Tegnap jutottunk oda, hogy immár huszonhatezernél is több honfitársunk halt bele a járványba, ami egy kisváros. Az én megyém tizede, illetve majdnem egy fél stadion, hogy Orbán is jobban értse. Ezeket az adatokat a kedves vezető minden bizonnyal tudta, amikor befáradt a stúdióba a heti aktuális ánusztisztításra, viszont nem vett róla tudomást. Még csak ez sem lett volna baj tőle, hiszen megszokhattuk, hogy egészen más valóságban él, mint amit mi érzékelünk, nagy valószínűséggel a nap másképpen süt rá, és a csillagok is másképpen ragyognak, mikor este lesz. Mindezektől függetlenül, és attól is, hogy őméltósága fölöttébb elégedett a duci ujjain számolgatott ojtási milliókkal, van, aki az országban gyászol épp.

Huszonhatezer honfitársunk családtagjai, barátai és ismerősei, anyja, apja gyerekei, unokái és dédunokái, és még mik szoktak szerepelni a gyászjelentésekben. S ez nem ad okot felhőtlen örömökre, őméltósága azonban a stúdióban, és a seggében lubickoló újságírás szégyenével ott göcörésztek a stúdióban cseszmeg, majdhogynem lapogatták egymás hátát nagy röhögtükben. Ez nem komilfó, illetőleg az ótvarság csimborasszója, egészen egyszerűen a taplóság legalja. A kedves vezető őméltósága részletezte nekünk a mától ránk váró teraszos örömöket utalva arra, hogy a kijárási tilalom is azért kezdődik eztán tizenegykor, mert, idézem: „Tízig nem fognak hazaérni az emberek, mert jobb kedvük lesz”. Boldogságban fog fetrengeni az ország. Meg részegen.

És mondott még sok mindent a kedves vezető őméltósága, mígnem fölkerült a korona a beszélgetésre, elérkezett a dramaturgiai csúcspont úgymond, mikor is ábrándos szemekkel előjött belőle életének egyetlen értelme, miszerint: „Rám is vár egy korsó sör a teraszomon”. No most, ebben minden benne van, a királyfivá vált parasztgyerek, Kádár krumplilevesének lefordítása NER-kompatibilissé, és a mégis elkülönülő uralkodó, aki ül az ő teraszán egy korsó hideg sörrel a kezében, megpihenve a jól végzett munka után. Ez egyszerre bukolikus, arisztokratikus és szocreál kép, benne azzal a ki nem mondott embertelenséggel, hogy huszonhatezer ember halála fölött üldögélne az erkélyén elégedetten böfögve a keserű nedűtől.

És még, hogy az ő erkélye. Hát, nem egészen, merthogy az a miénk, csak használatra adta magának, ebben testesülnek meg a budiban született álmai, ott fönt a világ, de legalábbis az ország végtelen urának érezheti magát, és mint látjuk, érzi is. Viszont az erkély használati joga visszavehető, s erről dióhéjban ennyi elég is. Visszatérve azonban a tegnapi szeánszra, minden részletezés nélkül újólag megtudtuk, hogy őméltósága utcai harcos antikommunista, ami tényleg nem ér meg már egy külön bekezdést sem. Viszont a huszonhatezer halottunkkal Magyarország a „jobban teljesítő országok közé tartozik”. S mondom, mindezt úgy adták elő mint valami kabarématinén.

Azzal a kéréssel folytatom, hogy amikor a Nagy Katalin névre hallgató alákérdező vagy aláállító majd az utcán munka nélkül koldul, ne adjanak neki zsömlére valót. De összegezzük azért Orbán őméltósága teljesítményét is, mert momentán mégis csak tőle függ az életünk. Azt már régóta tudtuk, hogy őméltósága intellektuálisan nem üti meg a mércét, ami egy ország irányításához szükséges volna, s ez látszik is kies hazánk lepusztult állapotán. Morálisan már rég megbukott, hazudozik, tolvaj, törvényszegő és törvénytagadó. Tegnap emocionálisan is csődöt mondott, amikor nemhogy tudomást sem vett huszonhatezer ember haláláról, hanem látványos vidámsággal szarta telibe rengeteg ember, sőt, voltaképp egy ország gyászát.

Várja őt a söre az erkélyén, ennyivel összegezte járványügyi ténykedését, és azzal megtoldva még, hogy a négymilliós álomhatárnál: „Megnyitjuk a szolgáltatások széles körét azok előtt, akik rendelkeznek védettségi igazolvánnyal”. „De jó” – kuncogott Nagy Katalin alákérdező, aláállító, mire őméltósága megnyugtatólag summázta: „Úgy hangzik, mint egy normális élet”. Kinek milyen. Árváknak, félárváknak, özvegyeknek nem egészen, a halottaknak meg sehogyan sem. Összegezve azért a tapasztaltakat, Orbán intellektuálisan, morálisan és emocionálisan alkalmatlan, mint tegnap nem először kiderült. S ha jobban belegondolunk, ez a három bennünk lévőség az, ami emberré teszi az embert. Viszont ezek után nem teszem fel a kérdést, hogy akkor a kedves vezető micsoda vajon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum