A rokkantak arculverése

A magyar fideszkormány, plusz KDNP 2011-ben elvonta a rokkantnyugdíjak egy részét. Olyan bájosan, ahogyan csak a fideszkormány, plusz KDNP (a továbbiakban aljas rohadédok) tudja. Mégpedig keresztényileg, hogy a rokkantnyugdíjakat állapotjavulásra hivatkozva úgy csökkentették akár ötven százalékkal is, hogy a nyugdíjas tényleges fizikai állapotában javulás nem következett be. Emlékszünk a NER történetének erre a fejezetére, amikor az első társadalmi csoportot hagyták az út szélén. Illetőleg nem is, inkább belerúgták az árokba. De a társadalom nagy többsége „nem vagyok rokkantnyugdíjas” felkiáltással rendezkedett be a saját túlélésére, s amikor ő került sorra, érte sem ejtett egy csepp könnyet sem senki.

De ez organikusabb, majdhogynem néplélektani probléma (lásd Kertész Ákos), és ezen a szép nagyszombaton nem azért gyűltünk össze, hogy önmagunkat ostorozzuk, hanem, hogy az aljas rohadékok gazságát bemutassuk megint és mint máskor is, mindig és egyfolytában. Úgy mellékesen jut eszembe, mutatok pár Boris Vian regénycímet, és mindenki válassza ki a szívének kedveset, mi ötlik fel benne, ha mondjuk Semjént látja – mert főszereplő lesz ő máma – a galeriből. Íme a címek: „Tajtékos napok”, „Venyigeszú és a plankton”, „Köpök a sírotokra”, és végezetül „Öljünk meg minden rohadékot”. Ennyit az irodalomról közbevetőleg. De nézzük inkább a nagybüdös életet, ami minket felemészt, illetve naturálisabban, fölzabál, mint valami húsevő baktérium.

Mivel az aljas rohadékok ritkán hoznak olyan törvényt, amely megfelel a humánusan bevettnek, másképpen fogalmazva megfelel az európai normáknak, mert ők ilyen kipcsakok, nos, ez a törvény a még amúgy legyalult Alkotmánybíróságnak is sok volt. 2018-ban mondták ki a talárosok, hogy ez a törvény alkotmánysértő, mert nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezményének. Így az aljas rohadékok 2019. március 31-ig kaptak határidőt, hogy megszüntessék az alkotmánysértő helyzetet, ami természetesen nem történt meg, hisz mint nagyon jól tudjuk, a törvényeket nem szeretik betartani, az ítéleteket vonakodnak végrehajtani az aljas rohadékok. Az ítélet arról szól köznapian, hogy a rokkantaknak ki kellene fizetni azt a pénzt, amit nem fizettek ki nekik.

Sok év, sok pénz, a vadászkiállítás meg rohadt drága. Mert hogy, hogynem, fölbukkan nekünk a sztoriban Semjén rohadék is, aki éjszakánként terjeszt be mostanában mindenféle aljas törvényjavaslatokat, mint ahogyan most is, mint ahogyan ebben az esetben is. Mégpedig azt, hogy a rohadékok nem kártalanítják teljes körűen a rokkantakat, hanem odadobnak nekik egyszeri ötszázezer forintot, holott jóllehet, az eltelt évtized alatt milliókkal lopták meg őket. Egészen profánul arról van szó, hogy vagy elfogadják az ötszázezer forintot, amit meg is kaphatnak nagy duzzogva, vagy még akár évekig is várhatnak, hogy hozzájuthassanak az alkotmánysértő módon tíz éven át elvont rokkantsági járandóságukhoz.

Ha viszont nem fogadják el az ötszázezer forintot, ki kell várniuk, míg egy újabb felülvizsgálattal megállapítják, hogy egészségi állapotukban történt-e változás a 2012 előttihez képest. Ha a vizsgálat eredménye az lenne, hogy az érintett fizikai állapotában nem történt javulás, akkor újra megállapítanák a korábbi rokkantsági nyugdíjuknak megfelelő összeget, és utólag a korábban elvont különbözetet is megkapnák 2012. január 1-jéig visszamenőleg. Summázva: ha az érintettek nem fogadják el az egyszeri ötszázezer forintot, és nem mondanak le az Alkotmánybíróság döntése alapján őket megillető kompenzációról, akkor még évekig is várhatnak arra járandóságra, amit 2012. január óta alkotmánysértő módon elvettek tőlük.

Mert és ugyanis, ha a rokkantsági ellátásra szoruló nem fogadja el az állam által most felajánlott ötszázezer forintos kompenzációt, akkor újabb állapotfelmérés vár rá, amit neki kell kérelmezni 2022. június 30-ig, és a Semjén rohadék által jegyzett törvénytervezet szerint a felülvizsgálatot majd csak 2023. június 30-ig kell elvégezniük az orvosi bizottságoknak. E mocskon túl a szokásos késedelmi kamatról, az infláció figyelembe vételéről szó sem esik a Semjén rohadék által benyújtott szövegben. Az ilyesmit a köznyelvben – hogy a Józsi is értse – zsarolásnak szokták nevezni, hogy vagy elfogadod a morzsát, vagy pediglen megdöglesz. Íme az aljas rohadékok újabb keresztényi gesztusa szeretett népük felé. És a 133 ezt is megszavazza majd.

Viszont a vadászkiállítás nem véletlenül jutott az eszembe pár sorral előbb, ha így ránézésre demagógnak is tűnik. Az arra elcseszett pénzből lehetne kártalanítani a rokkantnyugdíjasokat, míg a más értelmetlen szarságokra elszórtból és pláne az ellopottból fel lehetne virágoztatni az egész nyomorult országot. De, mint kitetszik, az aljas rohadékoknak ilyen a fejében meg nem fordul, eszébe nem jut, s ha jutna is, elhessegetik. Je suis rokkantnyugdíjas, je suis meleg, je suis színinövendék, je suis roma, je suis menekülő, je suis az egész nyüves ország. Amíg ez nem lesz meg, és csak az internet miatt világítanak a népek a telefonjaikkal, az aljas rohadékok azt csinálnak, amit csak akarnak. Nem olyan nehéz ezt belátni, és mégsem megy. Boldog húsvétot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum