Hogy kerül a Csizmadia az asztalra?

Nem másképpen, mint alomtársai, akik ezrével elszegődtek Orbán seggéből kukucskálni kifelé, és ebből a langymelegből próbálják meg értelmezni a körülöttük lévő világot. A farpofák azonban erősen takarják a kilátást. Csizmadia Tamás ilyen nézőpontból rúgott bele a város (Szombathely) lakosaiért tenni óhajtó polgármesterbe (Nemény András), akinek az a bűne, hogy oltópontokat hozott volna létre azért, hogy a káoszt, amit Csizmadia főnöke (és tettestársai) okoztak, enyhítse valamelyest. De Csizmadia főnöke (és tettestársai) nem engedték ezt, ami miatt Nemény, és mindazok, akik felelősséget éreznek az emberekért, a járványban pedig nem a politikai (és anyagi) haszonszerzést látnak, felemelték a hangjukat.

Mert csupán annyit nem értett teljesen logikusan, miért nem engedik, hogy saját városának lakosait szolgálja. Ezt a gyalázatot akarta Csizmadia a maga egyszerű módján védeni, miközben belerúgott a muzeológusokba, könyvtárosokba, amit most úgy próbál meg eladni, mintha a kávéfőzésről értekezett volna a rezsim útszéli stílusában. Ezúttal pedig sajtószabadságról meg véleményről hadovál, és Adyval takarózik fentebbnek vélt stílben, amiből még baja is eshet. A rendszerben, amit Csizmadia olyan lelkesen szolgál, Adyt nem nagyon szeretik, mert ugyanis azt a félfeudális világot támadta, amit Csizmadia gazdái (és tettestársai) ma újra építgetnek. Csizmadia azt hiszi, az a baj, hogy leírta a véleményét, ezért sajtószabadságozik nyüszögve és röhejesen.

De megnyugtatom: nem az a baj, hogy van véleménye (ami a gazdáié és tettestársaié), hanem annak a tartalma. Így nem is ő kerül most az asztalra, hanem a pállott gondolkodása, és ez különbség. Éppen ebből fakad, hogy amint Csizmadia valami gőzösen zavaros kotyvalékban előadja a sajtószabadság nevében, én mint „felkészült publicista” nem azért fogok kiállni, hogy ő elmondhassa a véleményét, mert a jelek szerint megteheti, hanem a véleményét szedem cafatokra, amiben egészen különös tartalmak jelennek meg. Például ez, hogy Nemény polgármestert párttitkározza azért, mert valóban tenni akar valamit az emberekért, nem, mint a főnöke (és tettestársai). Mert csak egy számot mutatok, mégpedig azt, hogy húszezer halott.

Aki pedig ilyen körülmények között utasításra, vagy ami a rosszabb, meggyőződésből (azok a kilátást takaró farpofák) azt gyalázza, aki a lakosságért dolgozik, s ezt ocsmányan böfögve teszi meg, az előttem meg nem áll. Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) nem gyűlöletet keltenek, maguk az eleven gyűlölet. Nem árt ezt tisztába tenni, mielőtt Csizmadia, a gazdái (és tettestársai) hüppögve elpityerednek az őket ért bántás miatt. Látszik, hogy nincsen(ek) ehhez szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy reakció és következmények nélkül okádják szembe a Fideszen kívül álló társadalmat felsőbbrendűségük megrendíthetetlen tudatában. Csizmadia – így az újabb dolgozatára nézve – írni nem, artikulálatlanul hőbörögni viszont megtanult.

Ez azonban, hogy most Adyt veszi elő, mint aki már hallotta a nevét, ezen a bajon nem igazán segít. S hogy mégis hogyan kerül Csizmadia az asztalra? Mert megszólított, mint a Rezeda blog leereszkedően minősített „felkészült” és névtelen publicistáját. Rossz hírem van: ha nem tűnt volna fel, a Rezeda blog én vagyok egyes egyedül, oda más egy betűt le nem írt, így következésképp abban szerző csak egy van, mégpedig Rezeda Kázmér. Harminc éve írok ezen a néven, és ezen a szokásomon Csizmadia kedvéért sem fogok változtatni. És azon sem akadok fenn, ha ő netán ezentúl Suszter néven fertőzi az írás világát, mert megteheti. És nem is érdekel egyáltalán. Nem az a fontos, mi az ember neve, hanem, hogy ez alatt mit tesz le az asztalra.

S ha Csizmadia aggódik a publicisztika mint véleményműfaj miatt, ajánlom figyelmébe a Rezeda világa oldalt – amit a jelek szerint azért ismer -, ott talál hozzávetőleg kétezer-ötszázat ebből a fajtából. És most, hogy így elmeséltem az életemet, elmondom még egyszer, hogy elkerüljük a félreértéseket, nekem nem Csizmadiával van bajom, hanem a fajtájával. Azzal az embertípussal, aki eladja a lelkét. Mert azok, akiktől Csizmadia a bicskanyitogató stílusát másolja, régebben ugyanígy szolgálták Kádár rendszerét is, mint ahogyan most Orbánét (Bayer, Bencsik, Gajdics, Stefka és a többi), s hogy ez a Csizmadia mint ifjúnak látszó ember jól láthatóan tőlük tanulja az aktuális hatalom seggének nyalását, az tragédia. Nem az enyém. Az övé.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum